Decemberben már olvashattatok rovatunkban Lackfi Jánostól, ami egy elmélkedés volt a karácsonyról, most újra tőle hoztam izgalmas sorokat, melyek garantáltan feldobják a napotokat.

Nem is merülnék bele megint az író jellemzésébe, ha valaki mégis kíváncsi lenne rá, az előző cikkben megtalálja. Fontosabbnak tartom ismertetni, hogy az utóbbi években Lackfinak megjelent három könyve, mely rólunk, magyarokról szól:

Milyenek a magyarok? Útikalauz kül- és belföldieknek

Milyenek még a magyarok? Ínyenceknek

Három a magyar igazság: hajmeresztő történetek

Ezekben a kötetekben ironikus-önironikus, gúnyos-humoros nyelven tart elénk, pontosabban nemzetünk elé egy tükröt, mely mint egy karikatúra, felnagyítja, kiemeli és viccessé teszi mindennapjainkat és történelmünket. Anekdoták és fikció keveréke e három könyv, melyen nevetni, de savanyú szájízzel bólogatni is tudunk.

Mára az első kötetből hoztam számotokra egy részletet.

 

Alkohol haladóknak


 

A létező szocializmus idején az a mondás járta, hogy az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Az 1990-es évektől kiderült, hogy az egész magyar társadalom előtt csak ez a két út áll. A magyarok becsületére váljon, hogy semmit nem csinálnak félig, a piálásba is meglehetősen nagy arányban szépen belehalnak. Nem szabad azonban általánosítanunk, a magyar ember igenis látott már olyan embert, akinek a nagynénje hallott egy olyan magyarról, akinek a felesége egyszer az ablakon kinézve látott egy olyan embert, aki éppen azt mondta az egyik barátjának, hogy van egy magyar ismerőse, aki állítólag nem iszik. Mégpedig azért nem, mert egy időben veszélyesen közel hajolt az alkoholhoz, és ő inkább élni akar.

Különben meg a statisztikusok kimutatták, hogy a mértékletes ivás csökkenti a szívroham esélyét, márpedig a szívroham a magyar másik fő ellensége. Bölcs dolog tehát egyik ellenségünkkel szövetségre lépni a másik ellenében. Hasonló megfontolásból harcolt a 18. században is Magyarország egyik fele a törökökkel a Habsburgok ellen, a másik fele pedig a Habsburgokkal a törökök ellen. Az, hogy a magyarok ekkoriban mellékesen egymás ellen harcoltak, igazán elhanyagolható tényező. Különben sem magyar küzdött a magyar ellen, hanem „labancok” a „kurucokkal”. Előbbi függetlenségpárti, törökkel szövetséges magyart, a másik császárságpárti, osztrákokkal szövetséges magyart jelentett ugyan, de ez a látszat senkit ne tévesszen meg. Mindenki csak a saját táborában küzdőket tekintette magyarnak.

Vagyis a mértéktelen ivás kifejezetten hasznos, egy kis vörösbor pedig köztudomásúlag rendbe rakja a vérképet. A franciák például ötször annyi bort isznak, mint a magyarok, de huszadannyi betegség származik belőle. Persze azért is, mert nem pancsolt, vegyi úton kutyult bort isznak, hanem szőlőből készültet. (Két magyar borász beszélget, az egyik nagy garral magyaráz a másiknak: te, ez olyan régen volt, amikor még szőlőből csináltuk a bort!) No meg a két egészségügyi rendszer közt is ég és föld a különbség. Nos, bárki beláthatja, hogy kellemesebb választás a (mérsékelt mennyiségű) alkohollal szövetséget kötni a szívroham ellen, mint a szívrohammal az alkohol ellen. Most már csak azt kellene meghatározni, hogy mit jelent a „mérsékelt mennyiség” avagy a „kis bor”. A magyar ember csak végső bánatában vagy féktelen örömében invitálja barátját, hogy „gyere, rúgjunk be, mint a csacsi”. Ha ilyen extrém eset nem forog fenn, csak annyit mond: „gyere, igyunk egy kortyot”. Ha az orvos megkérdezi tőle: „mondja, dohányzik?”, persze azt feleli: „köszönöm, doktor úr, inkább innék valamit”. Ha szóba kerül a téma, a magyar ember legyint: „ugyan, ki nem iszik?” vagy „néha szürcsizünk a haverokkal, de semmi komoly” vagy „kell az a kis mámor” vagy „na, a haverom, a Béla, az iszik rendesen, én mellette kispályás vagyok”. Ezekből a mértéktartó, bagatellizáló válaszokból sejthetjük, hogy rendszeresen eszméletlen állapotban tér haza. Vagy nem is tér haza. A berúgások azonban hőstetté, virtussá változnak, amint a férfi túl van rajta. Egészséges, pirospozsgás vigyorral meséli, hogy matt részeg, mosott részeg vagy padlórészeg volt, vagyis be volt nyomva, mint az állat. Létezik a mondás, miszerint „az alkohol kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben méreg”. Ennek speciális magyar változata, hogy „az alkohol kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság”.

Magyarországon a kocsmákban a tömény italt „felessel” mérik, de illedelmességből, a hölgyek kedvéért kétcentes adag is kérhető. Igaz, nem nagyon látott senki még élő embert két centet kérni, hacsak nem egy sör mellé, amelynek buborékai köztudomásúlag villámgyorsan felszállítják az agyba a tömény italok erejét. És persze a hölgyek egyenjogúsodásával az ivási szokásaik is fejlődnek. A magyar lányok régen úgy főztek, mint az anyjuk, ma úgy isznak, mint az apjuk. A magyar ember a saját szemével látott négy modell-alkatú, esztétika-szakos bölcsészlányt, amint a vasúti büfében egyetlen hajtásra küldték le a decis üveg mézes pálinkát, és még csak össze se rázkódtak tőle, édesen (mézesen) csacsogtak tovább.

Azért a hölgyek többsége nem igazán lelkes kedvese alkohol-kalandjaitól. A magyar emberrel az is megesett, hogy csikorgó, hideg télen felvett kocsijába egy buszmegállóban guggoló, öntudatlan, középkorú férfit, és amikor nagy nehezen kihúzta belőle, hol lakik, és hazavitte, kis híján őt pofozták fel a feldühödött asszonyok, minek is nekik egy ilyen részeg disznó. Egy másik téli történetben a férj hajnaltájban jött haza részegen, és dörömbölt a kertkapun. A felesége kikiabált, hogy ő megmondta, nem engedi be, ha még egyszer részegen jön haza. Később mégis kiment, a férfi ott hortyogott a kapu tövében, de meg se tudta mozdítani. Az asszony pokrócot terített rá, legalább meg ne fagyjon. Mikor egy óra múlva mégis áttelefonált a szomszédnak, hogy segítsen behozni a férjét, az már nem élt.

Különben is, mások sokkal többet isznak. Oroszországban, Bulgáriában vagy Lengyelországban körberöhögnek, és kétfejű borjúnak néznek, ha megpróbálsz fél deci töményhez jutni. Az ottani alapadag száz vagy kétszáz gramm (a hasznos turisztikai információt gyűjtögetők kedvéért: „szto gramm” illetve „dvesztyi gramm”, esetleg „sztakan”, ami egy pohárnyit jelent). Mi több, a hajdani Szovjetunióban, ahol csak literes kiszerelésben lehetett vodkát kapni, a szeszboltok előtt derék orosz emberek ácsorogtak, és vagy egy, vagy két ujjukat tartották fel a szíves járókelők figyelmébe. Ebből ki-ki leszűrhette, hogy jelenlegi anyagi helyzetükben még egy vagy még két társra van szükségük a literes vodka elfogyasztásához. Kisebb kiszerelést nem lehetett kapni. Ha összejött a nagy csapat, együtt megvették a szeszt, majd ujját ki-ki az üveg egyharmadához vagy feléhez illesztette, mértani pontossággal addig itta le a folyadékot, majd továbbadta a palackot. Ilyesmi Magyarországon elképzelhetetlen. Itt mindenki maga készít bort vagy főz pálinkát a lehullott gyümölcsből. Esetleg mind a kettőt.

MEGOSZTÁS
Rásó Attila
Körülbelül 10 éve foglalkozom mélyebben irodalommal, 8 éve pedig verseket is írok, mikkel lehetett találkozni az Opus folyóiratban, az ujbekezdes.hu, az f21.hu platformokon, de akár a Pátria vagy a Tollas rádióban is. Életem az irodalom és az olvasás.