Ez most nem az a cikk lesz, amiben azt próbálom meg kifejteni, hogy milyen szar megöregedni, idősnek, vénnek lenni. Csak majdnem. Egy olyan oldalról közelítek most, ami egyaránt igaz a gimis suhancokra és nyugdíjas focibolondokra.

Fotók: Pixabay

Az öregség amúgy is csak viszonyítás kérdése. Öregség önmagában nem létezik. Csak azok számára, akik nem tudják az idő relativitását értelmezni. Mert helyükön kell kezelnünk a dolgokat és bizonyos viszonyítási pontokat elraktározni a fejünkben. S hogy miért is?

Egy pillanat értéke egyértelműen mérhető. Nézzünk kicsit befelé, és máris megértjük, hogy hogyan.

 

Erre viszont csak később, évekkel később döbben rá az ember. Akkor, amikor már megvannak ezek a bizonyos viszonyítási pontok, mérföldkövek, mikor döntéseket kellett hoznunk vagy akár mások döntöttek helyettünk. Azt hittük, hogy a „fiatal” éveinkben átélt pillanatok bármeddig megismételhetőek. Ameddig csak akarjuk. Ezt hitted, ugye? Nem gond, mind ezt hittük. Hisz egy suliba járunk a haverokkal, együtt edzünk a legjobb barátunkkal. Hetek, hónapok, évek telnek el így, nem változik semmi, rendszeresen találkozunk. Az idő pedig kegyetlen társ, csak szalad, mi meg közben szétmegyünk. A sulinak vége, Te jobbra, én meg balra. És ennyi volt. Vége.

A pillanataink, azok, melyeket elfelejtettünk értékelni, becsülni, minden zsigerünkkel megélni, teljességgel átélni, egy csapással véget értek.

 

Ez most nem valami nosztalgikus maszlag. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha most felkelsz, elteszed a telefonod és elindulsz az ajtó felé, ki az utcára, és egy helyes srác/csaj mellé huppansz a buszon, kávézóban, sátorban, mit-tudom-én, akkor tudd, hogy ez egy egyszeri alkalom. Ilyen még egy soha többé nem lesz. S most nem azt mondom, hogy élj vissza a helyzettel, hanem csak annyit: tudd, hogy egyszeri.

Ha már ezt megtanultuk, figyelni, ki/mi kerül az utunkba, kit sodor elénk a gondos jóasszony szele, próbáljuk meg észrevenni, és még tágabbra nyitni a szemeinket, beizzítani az érzékeinket és kitárni a szívünket, hogy mindaz, ami felénk indul, meg is érkezhessen.

Az idő így lesz relatív. Egy pillanat értékével, a másodperc felmagasztalásával fontos tapasztalásra tehetünk szert.

 

Emlékeket és ráncokat mélyítve velük. S amikor 30-40-50-60 évesen visszatekintünk a korábbi lehetőségeinkre, nem egy félig megélt élet hősének elégedetlen, sajnálkozással teli emlékkockái futnak a szemünk elé, hanem egy olyan ember sikerei, aki megtanulta a felkínált pillanatokat értékelni.

MEGOSZTÁS
Kürthy Judit
Egy zizi, de csupaszív anyuka, aki ritka szabadidejében inkább egy fúró-faragó, koszosruhás pimasz hölgy. Izgága, okoskodó, az élet igazságain elgondolkodó és a föld felett egy méterrel közlekedő naiv lény.