KLIKK-ARCHÍVUM
Az interjú megjelent a Klikk Out 2011/02. (december) számában.
Tilajčík Imre emlékére – 1954. június 18. / 2018. február 4.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Tilajčík Imre (Imi) neve az elmúlt évtizedekben fogalommá vált Dunaszerdahelyen és a régióban. Gyakorlatilag mindenki ismeri – hiszen látjuk jönni-menni a város utcáin, a művelődési központ környékén – gyakran számára ismeretleneket is mosollyal és bólintva üdvözöl, ez pedig mindenkor sokat ér. (Fotók: Ugróczky István, ill. archívum)
Az éjszaka fényei című szerzeményed fent van a YouTube-on, tudsz róla?
Igen, már tudom. 🙂 Ez a dal valahogy kíséri az életem. Azt hiszem, ’81-ben írtam. Koncertzenész voltam, ugye, és annak idején a Slovkoncertnél kellett vizsgázni, ahol olyan minősítést lehetett szerezni, mint az Elán vagy Peter Nagy és hasonlók. Szóval jártunk külföldre is zenélni általuk, Magyarországon pedig az ORI irodán keresztül. Gyakran, akik például ez utóbbinál vizsgáztattak, nem is a kottát nézték, hanem az újságot. A politika, és hogy ki kinek a pártján van, jobban érdekelte őket.
A koncertek repertoárjának felét itthon is én írtam, zenét szereztem hozzá, az egészből pedig valahogy ez a dal fennmaradt, holott nem különösebben protezsáltam.
Körülbelül két éve pedig itthon, Tono Siegel barátom megszerezte valahonnan, az éneket és az alapokat is, és gyakran hívott, hogy mennyien hallgatják a klubjában. Azóta is játszom, akárhova érkezem, kérik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól, hogy az internetre is felrakták, de én más világban nőttem fel, más dolgok számítanak.
Gyerekkorodban tanultál gitározni, vagy autodidakta módon ment az egész?
Magam tanultam meg, nagyon későn kezdtem, már 19 éves voltam. Nagy sztori:
nekem volt egy riasztópisztolyom – hogy minek, azt nem tudom – egy haveromnak meg egy gitárja, és elcseréltük.
Akkoriban működött itt egy zenekar Kosár Sanyival, Márk Gyuszival, ők voltak a példaképeim. Akkor még mindenki élőben játszott, és saját dalokkal léptek fel.
Mesélj az első gitárodról!
. . . hangszermániás vagyok, gyakran elég, hogy csak leteszem magam elé, és nézem.
Az egy Framus volt. Van nálam egy annál is öregebb, amit egy zacskóban kaptam ajándékba. Körülbelül hetvenéves, el volt törve a nyaka. Van egy mondás, hogy a tettes visszatér a tetthelyre. Ezzel azt akarom mondani, hogy ugye az első gitárom is egy Framus volt, és miután rengeteg idő eltelt, ismét egy Framust kaptam ajándékba.
Az első története viszont nem ért szép véget. Egyszer mentünk át Győrbe, és én a hátsó ülésen gitároztam. Ahogy mentünk, fiatalon, gyorsan, a sofőr belehajtott egy gödörbe, ami megdobta az autót, majd nekimentünk egy oszlopnak. Megúsztuk, de a gitár eltört. Ma már meg lehetne javítani, de akkor még nem volt rá mód. Egyébként hangszermániás vagyok, gyakran elég, hogy csak leteszem magam elé, és nézem.
A Kulacsban kezdtem zenélni ’76 körül, kértem kölcsön egy gitárt, és amikor játszottam, a könnyeim csurogtak. Rengeteg gitárom volt az életem során, Fendertől kezdve volt Gibsonom, Hohnerem, megszámlálhatatlan. Azzal a Framusszal még aludtam is. Csak betettem az ágyba, és ott volt mellettem. Mostanság is mindenhol van egy gitárom. Öt hely között mozgolódom, és mindenütt tartok egyet, relaxációképpen néha leülök, és csak játszom.
Annak idején milyen ambíciókkal vágtál neki a nagyvilágnak?
Örök életemben mindenhol laktam – és sehol sem.
Valahogy soha nem voltak magas szintű ambícióim, partizenész sem akartam lenni. Örök életemben mindenhol laktam – és sehol sem. Hétéves koromban elmentünk Csehországba, ahol cseh iskolába jártam Karlovy Vary mellett, aztán később visszajöttünk Dunaszerdahelyre, majd a keresztanyámnál is éltem Pozsonyban. Meg voltam elégedve azzal, amit itthon csinálhattam. Sőt, gyerekkorban pszichológusnak készültem. Nietzschét olvastam és hasonlókat. Most viszont – nagy szégyen – de már évek óta nem olvastam el semmit. Szerencsére a lányom olvas, én pedig elmeséltetem vele.
Volt egy közös zenekarunk Molnár Alival és Gútay Petivel, aki a No Smoking zenekarban játszik. Az egyik koncert után, ’80-ban eljött utánam Rédey Tamás azzal, hogy szeretné, ha együtt dolgoznánk. Így alakult meg a Tézis nevű zenekarunk, Peter Szapuval és Robert Zimányival. Ezen a néven egyébként itthon léptünk fel, mivel akkoriban a rendszer nem engedte az érthetetlen megnevezéseket. Külföldön After Eight néven zenéltünk. Pedig
én nem is akartam profi zenész lenni, utazni sem szeretek, életemben nem volt jogosítványom, de eladó van, ha kell! 🙂
Félek a repülőtől és a hajótól is.
Mégis csak az utadba sodorta a sors mindezt…
Az ember kihívja a sorsot maga ellen. Féltem a hajótól, attól, hogy mekkora mélység lehet alatta. Norvégiában aztán mégis zenéltünk egy hajón, Kristiansundtól Hamburg felé tartva. Bloody Mary-t ittunk, örültünk, hogy már hazafelé tartunk.
Hajnali háromkor aztán hallom, hogy kiabálják, ég a hajó! Mondom, ez nem lehet igaz, biztos csak álmodom. Nincs az a katona, aki gyorsabban felvette volna a nadrágját.
Annak idején velünk játszott Alois Bouda is, aki egy ismert szintis volt Csehszlovákiában. Nos, őt cipeltem fel a szalonba, mentette a söreit, amit aztán mindenkinek kínálgatott azzal, hogy this is the last in your life (Ez az utolsó az életetekben – a szerk.). Katasztrófa volt, 400 ember volt a hajón, menteni kellett őket, egy halászhajó érkezett a segítségünkre. Nem tudták az összes csónakot leereszteni, valami gond volt. Lesegítettem az időseket, aztán én már nem fértem be a csónakba. Amennyire féltem a magasságtól, a többemeletes hajó oldalán kellett lemásznom a kötéllétrán. Koszosan és büdösen, de úgy még az életben nem ízlett a kenyér, mint azután.
Azt elhiszem, durva sztori. Merre barangoltatok még külföldön?
Rengeteget dolgoztunk hajón. Voltunk Ausztriában, Turkuban – Finnország és Svédország között, itt is hajón, Svájcban szintén többször. Annyira nem is figyeltem, merre megyünk, csak beültem az autóba. Nem sok pénz van a kultúrára, de szerencsére rengeteg a munkám itthon, a művelődési házban is.
Örülnék is, ha ez így maradna, mert ha egy napon nem lesz, akkor fogom érezni, hogy megöregedtem.
Zenész években mindig a kezdet a legszebb, amatőr zenekarként, bár ezzel a meghatározással nem értek egyet.
Az öregség még odébb van. Hogyan működött régen az ilyen koncertek szervezése? Manapság már, ahogy szokták mondani, egy kattintásra vagyunk mindenkitől…
Akkoriban volt egyedül a Slovkoncert, ők kötöttek veled szerződést, de nagyon szigorúak voltak a feltételek. Egyszer előfordult, hogy külföldön lerobbant a kocsink, kellett venni újat, és szerettünk volna kint maradni, hogy visszahozhassuk az árát koncertekkel, de nem lehetett, haza kellett jönni. Buta egy rendszer volt, persze abban is volt sok minden jó, ahogy a maiban is van nagyon sok minden, ami rossz. Egy nagy lemeztársaság, a CBS menedzsere is járt nálunk, felfigyelt ránk, és szeretett volna együtt dolgozni, de a Slovkoncert nem engedte. Nagyon korruptak voltak.
Kik inspiráltak az életed során, és a mostani, akár régióbeli zenészek közül kik azok, akiket nagyra tartasz?
Személy szerint a jazzt szerettem mindig is, mint indítószót, jazz-rockot és így tovább. A dobosunk volt Peter Szapu, igazán ő inspirált engem. Annak idején nem nagyon lehetett hozzájutni lemezekhez, azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy jazz. Volt nálunk egy Blue Effect nevű zenekar, csak a nevüket így nem használhatták, Modrý Efektként zenéltek itthon. De említhetném Stanley Clarke-ot, Markus Millert, Steve Lukathert a Toto együttesből, Lee Ritenourt, Joe Zawinult, ő lengyel származású zongorista volt. Ők inspiráltak. Aztán Jam Sessionok keretén belül játszottunk Dexter Gordonnal, vagy Subramaniammal és Juraj Lehotskýval is.
Ami az ittenieket illeti, egy nagyon nagy gitárost említenék, Fehér Lajost, meghalt már sajnos, játszottunk is együtt Svájcban. Zongorista roma gyerekek közt rengetegen vannak, akik a világon bárhol befutnának.
Nyugaton, ugye, van személyiségre való nevelés, ahol hiszel abban, hogy amit csinálsz, az jó. Nálunk ilyen még nagyon sokáig nem lesz. Nálunk gyakran beképzeltség uralkodik.
De vannak nálunk ügyes emberek is, Gálffy Józsi, vagy a Csak Van. Volt több énekesnő is, akiket felkészítettem. Molnár Mártinak, aki egy tehetségkutatót is megnyert, egy repertoárt is állítottam össze. Voltak, akik Amerikában, Németországban, Svájcban próbáltak szerencsét.
Rengeteg mindent megéltél. Így az év végi rohanás közepette mi az, ami karácsonykor nagy örömet szerezne neked?
A karácsony nagy szívfájdalom számomra. Salzburgban töltöm már 18 éve, zenélni járok oda, itthon pedig két harcos unokám, és három gyerekem ünnepel. A karácsony egy csodálatos ünnep, csak az a baj, hogy a hangulata kihal az emberekből. Én ki tudom mondani, hogy a szeretet ünnepe, de már veszített a fényéből. Viszont van humorérzékem, és
azt vallom, hogy amíg az öniróniám nem hagy el, addig nincs baj. Ja, és talán még annyi: Szeretem az embereket.