Ma tanuljunk egy kicsit a megbocsátásról. Először is, bocsáss meg nekem! Azért, amit tudni vélsz rólam, így ismeretlenül is, és azért is, mert nem tudhatom, hogy mit érzel, ha a megbocsátásról van szó, én pedig most mégis erre kérlek Téged. Bocsáss meg!
Ma legyen az a nap, amikor elkezdjük. Mégpedig saját magunkkal. Bocsássuk meg a gyengeségeinket és ne ostorozzuk magunkat olyasmikért, amikre nem lehet(t)ünk hatással.
Vállaljuk a felelősséget, igen, ezt nem hagyhatjuk el, el kell szenvedni, amit el kell, ez alól nincs és nem is lesz kibúvó. De szeretve magunkat, levéve azt a terhet, ami a saját magunk hibáztatása és a neheztelésünk miatt került a vállunkra, sokkal könnyebbé válik majd a kivezető út.
Bocsássunk meg azoknak, akiket szeretünk!
Mert saját elvárásaink ragacsos maszlaga lengi körbe őket. Elvárások, főleg olyanok, amiben arra gondolunk, hogy ők nekünk mit tehetnek, mit adhatnak, miben segíthetnek. De már az is elvárás a részünkről, hogy azt akarjuk: (itt) legyenek. Pedig nem lesznek. Ők nem értünk vannak. Engedjük meg nekik a szívünkben, hogy szabadok lehessenek. Így a mi szívünk is megkönnyebbül.
Végül pedig bocsássunk meg azoknak, akiket nem szeretünk!
Ez talán a legnehezebb feladat. Mert miért is kellene nekem gyarló idegeneknek, vagy olyanoknak megbocsátanom, akik engem bántottak. „Jogosan” vagyok rájuk dühös, hiszen ők ezt és azt tették. Nem igaz? Hm. S most így jobb?
Újra azt kérem, hogy engedd őket szabadon a szívedben. Ne szorítsd őket oda a haragoddal.
Oly kicsi a mi szívünk ehhez a sok dühhöz és haraghoz, nem fér bele ennyi. Lazítsd ki ezt a fojtogató szorítást, kezdj el újra szépeket érezni és megértőnek lenni. Megérteni azt, aki gyarló, aki bántott, aki haragot szított. És bocsáss meg nekik is.