A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria kuratóriumának alelnökénél jártunk, ami így talán olyan száraznak tűnik, mint egy papírlap. Almási Róbert festőművész azonban nem egy puszta fecni, hanem a kifinomult gyöngybetűkkel teleírt füzet, a sorvezető és a színpompás borító. Remélhetőleg még jó pár üres oldallal hátul, amit az idén 70. életévét betöltött művész további csodás momentumokkal tölt majd meg.

Fotók: Ugróczky István

A cikk megjelent a Klikk Out 2018/3. számában.

Az aktuális kiállításának a címe Tisztelet a természetnek. Azon túl, hogy általában is tiszteljük a természetet, az Ön értelmezésében ez mit takar?

Azt lehet mondani, hogy az egész munkásságomat. Mindig a természetből indultam ki. Igaz, hogy figurális kompozíciók vannak a képeimen, de

mindenhol ott van a táj, és a figura bele van csempészve. Szóval ilyen játékosan tisztelem a természetet. És főleg a nőt, ami a természet elsőrendű alkotása.

 

Nagyon élénk színeket használ, ami erős érzelmi töltettel ruházza fel a festményeket. Az életben is ilyen élénken éli meg az érzelmeket?

Azt mondanám, hogy optimista voltam mindig és vagyok is. Mindig jobban megfigyeltem a természetet. A főiskola után sok kiállításom volt falukon, és egyszer megkérdezték, hol látom én a Csallóközben pirosnak a gabonát. Erre azt mondtam, ti nem jártok ki a természetbe, vagy csak nem látjátok. A búzatáblák ugyanis érés előtt alul zöldek, de a tetejük tiszta piros. Csak meg kell figyelni. És ezt én megfestettem.

Én biztos a pipacsra gondolnék…

Csakhogy a régi szociban olyan még nem volt, hogy pipacs a búzamezőn, legfeljebb itt-ott. Most már divatosabb…

Ha már szóba került, a 70-es években végzett a képzőművészetin. Milyenek voltak azok az évek?

Mindig azt mondom, hogy talán szerencsés csillagzat alatt születtem. Csemiczky Laci bácsi tanított bennünket két évig. Nagyon lehetett szeretni őt, mert mindenkiben megtalálta, hogy kicsoda vagy micsoda ő. Olyan formában, hogy mikor rajzoltunk, akkor rámutatott egy 10×10 centis felületre, és azt mondta, az vagy te, így csináld meg az egész képet.

Ő sokat volt Párizsban, és mesélte, hogyan lopott Picasso. Nem az egész képet lopta el, csak egy részletet, majd abból jöttek elő az ő új formái. Ezt a részletet ő megtalálta mindegyikünknél. Aki szót fogadott, végül megértette, hogy mit mond. Én pedig szót fogadtam, mert úgy láttam, ebben van némi szabadság.

Mi volt az, amire Önnél mutatott rá?

Portrékat, aktokat festettünk. Az ecsetvonást, színek rakását tanultuk.

Arra világított rá, hogyan mutassunk meg valamit egyszerű vonásokkal anélkül, hogy konkrétan megfestenénk.

 

Mint például a női alak, ugye, ami rendszeresen valamilyen formában megjelenik a képein. Önnek milyen a kapcsolata a hölgyekkel?

Hát még mindig jó. 🙂 Nem is annyira a nő számít, hanem a nő a természetben.

A természet elsőrendű alkotása. Ha nem volnának, akkor nem volnánk mi sem.

 

Egy nőnek és egy férfinek kell lenni, hogy létezhessenek tovább a generációk. Itt-ott egy férfi is megjelenik a képeimen, de azon nincs számomra annyi csodás dolog, mint egy női testen.

Ahogy az évtizedek folyamán a társadalomban lezajlott egy változás a női ideált illetően, úgy Önben is megváltozott az, ahogy megjelenítette őket?

Azért nem nagyon. Ezek mindig például fák. Fűzfa vagy jegenye, amiben ábrázolom őket. Szerelmesekként pedig két fát vagy két ágat… 🙂

Hogyan indult be a pályafutása az egyetem után?

Miután hazajöttem a katonaságból, találkoztam egy építész barátommal, akitől kaptam egy nagy munkát keleten. Egy iskolában két hatalmas freskót festettem meg. Akkor összebarátkoztam építészekkel, akiknek köszönhetően számos monumentális munkát csináltam. Jól megéltem, azt lehet mondani. Nagyon sokat dolgoztam, de két nagyobb munka között mindig festegettem, főleg tájképeket.

Festettem csallóközi tájképeket, figura nélkül, és valaki megkérdezte, hogy mégis mit találok itt, miért nem megyek el a Tátrába. Én meg erre azt mondtam, dehogy megyek a Tátrába, hiszen annyi minden van itt. Festettem olyat, hogy egy kép volt a képben, vagy akár három is, és mind a csallóközi tájból jött ki finom rámával. Egy kritikus persze megjegyezte, hogy ezt Almásinál már egyfajta mániának lehet tekinteni, amire én megharagudtam, és ezt abbahagytam. De ezzel csak azt akarom mondani, hogy

nagyon sokszínű és sok rétegű a Csallóköz, nem kell elmenni a Tátrába, hogy megtaláljak egy képben valamit.

 

Említette a rendszerváltás előtt megrendelésre készült munkáit. Akkoriban hogy érezte, mennyire tud megnyilvánulni szabadon művészként?

Az iskolákban azért megvolt, hogy körülbelül mire van szükség. Persze kicsit visszafogottabban kellett ábrázolni a figurákat, nem annyira szabadon, mint most. De meghívtak Árvába, ott gobelineket szőttem, domborműveket faragtam fából eskettető termekbe, halottas házakba. Ilyeneket vállaltam.

De például itt, Szerdahelyen is készítettem a pártházba egy hatalmas mozaikot hasított márványból. Érdekes ennek a folyamata, mert megkértek, hogy készítsek egy vázlatot, hogyan képzelném el. Megrajzoltam, de ugye akkor ezekkel még kellett menni művészeti komisszióra, és akkor gondoltam, hogy oda azzal nem mehetek. A végeredmény aztán tiszta más lett, de úgy csinálhattam, ahogy én elképzeltem. Nem szégyellem azt, hogy a pártházban van, mert nincs benne semmi olyan, ami bántana valakit. Nem vetettem alá magam olyasvalaminek, ami miatt most szégyenkeznem kellene.

Mikor nekiáll egy művet megfesteni, mi jár a fejében?

Nehéz elindulni. Nagyon ritkán skiccelek, általában egyből nekimegyek a vászonnak, mert akkor már látom a képet, ami el fog készülni. Érdekes, ahogy kezdem a képeket, mert abból még senki nem tudja, mi lesz. Alapozok, utána jönnek elő azok a dolgok, amiket látok. Művésztelepeken gyakran kérdezik, hogy mi lesz abból, amit épp festek, aztán egyszer csak ott lesz egy nő.

Szeretek társasági életet élni kollégákkal, barátokkal, mert otthon, ahol a műtermem van, egy hatalmas kert is található, és amikor reggel nekifognék dolgozni, kinézek az ablakon, és az jut eszembe, hogy megint kellene gyomlálni, kaszálni, és akkor leteszem az ecsetet. Ilyen esetben aztán elmenekülök valahova, ahol nincs gondom. Nem látom, és akkor nem érdekel. Szeretem a természetet, és nem szeretem, ha rendetlen a környék.

A városi tévében említette, hogy az egyik legfontosabb önnek művészként, hogy lásson. Mi az, amit lát manapság festőként maga körül?

Én mindig a jót keresem. Nem szeretem azokat az alkotásokat, amelyek mondjuk háborúellenesek. Annyi drasztikus dolog van a világban, a tévé csak abból él, ami rossz, azt mutatja meg mindenkinek.

Én optimista vagyok, szeretem a szépet. Ha minden harmonikus volna, az volna a legideálisabb. A lényeg, hogy magunkban higgyük el azt, hogy jobb lesz, vagy jobb, mint amit látunk, hallunk, olvasunk. Keressük a szépet, mindenben meg lehet valahogyan találni…

 

Hallottam, hogy nagyon jó kapcsolatot ápol más nemzetiségű művészekkel is. Ez a közös alap velük?

Azt mondják, hogy a művész bolond, nem rosszindulatúan, de hóbortos, más a nézete. Nekem is, nem szeretem a rosszat. Nagyszombatiakkal, osztrákokkal, franciákkal is jóban vagyok. Még oroszok is járnak hozzám a művésztelepre, tavaly pedig volt nálunk egy kirgiz és iráni is. Ezek normális emberek…

Azt is mondták önre, hogy örökifjú. Mi az, amiben leginkább?

Visszatérnék az optimizmusra. Nem lehet elhagyni magunkat. Amíg élünk, nevessünk! A legfontosabb, hogy tudjunk nevetni, humorizálni, mert akkor nem lehet baj.

Önre is igaz, mint a jó papra, hogy holtig tanul?

70 éves vagyok, de még mindig keresem magam. Még mindig találok egy-egy új nyomot. Látok valamit, csak legyen rá időm…