Február második hétvégéjét töltöttem párommal ebben a varázslatos lengyel kisvárosban, ahová azóta nap mint nap visszavágyok gondolatban. Szépségénél, nyüzsgésénél, s ugyanakkor elgondolkodtató, természetes nyugodtságánál nem is kívánhatna magának többet a kikapcsolódni vágyó turista. S noha mi szentségtörésképp az ott töltött négy nap alatt egyszer sem álltunk sílécre, mégsem unatkoztunk egyetlen egy percig sem. Zakopane, megszerettelek!
Az, hogy nem a Tátra korábban már bejárt vidékeit választottuk úticélul, nem a véletlen műve. Még jó másfél éve lehetett, amikor a facebookot pörgetve az egyik reklámbannerben „szembe jött” velem egy hirdetés, amely egy olyan gyönyörű rönkházban kínált szállást, hogy az valami mese.
Akkor elmentettem magamnak a linket azzal a gondolattal, hogy ha törik, ha szakad, én egyszer ide elmegyek kirándulni.
S bár se nem törött, se nem szakadt, február elején ott találtuk magunkat a Zakopiański Dwór nevű panzió egyik szobájában. A helyet úgy képzelje el az olvasó, mint egy mézeskalácsházat, amely körül Holle anyó hetek óta rázza a dunyháját: hó, hó, ameddig a szem ellát, mindenütt csak hó.
A szállás mintegy negyedórányi sétára volt a városközponttól. A sétálóutca hangulata leginkább a budapesti romkocsma-negyed hangulatához hasonlítható. Azzal a különbséggel, hogy míg ott a legtöbben egyedi stílusukkal szeretnének kitűnni a tömegből, addig itt ilyenfajta exhibicionizmusról szó sincs: az általános viselet a sínadrág-télikabát kombináció.
Az utcát éttermek, cukrászdák, helyi sajtokat és mézet forgalmazó árusok szegélyezik, de egy-egy sarkon ugyanúgy megtalálható a tömegáru és úgy harminc méterenként egy égbe lőhető, foszforeszkáló gumihelikopter formájában a bóvli is.
A forralt bor mellett a forralt sör is a kínálat része, és bár először némi megvetéssel veszi a kezébe az ember, az utolsó korty után mégis örül a testet átmelegítő komlóitalnak.
Taxis drosztok helyett itt lovas szánok sorakoznak, hogy városnéző útra vigyék a turistákat. Egybe mi is beültünk, 150 zlotyért (40 euró) negyven perces körúton voltunk, amely során egészen a Tátra oldalából eredő híres zakopanei nagysánc pályáig húzott miket a ló. Másnap így már térkép nélkül is odataláltunk.
A síkvidéki embernek félelmetesen meredeknek tűnő sánc körül barátságosabb lejtésű tanulópályák találhatók.
Párommal abban egyeztünk meg, hogy idén csak terepszemlét tartunk, és jövőre elevenítjük fel a most még kopottas, egyelőre bátortalan sítudásunkat. A hely család- és turistabarát, a végeláthatatlan szuvenír árusoknál pedig a hűtőmágnestől kezdve a szánkótányéron át a lewandowskis sálig szinte minden kapható.
A legnagyobb sláger mégis a hógolyó formázó kanál. Az óriássánc lábánál mintegy húsz percet tekergünk a két és fél méter magas jégfalakból épült jéglabirintusban. Nevetésben törünk ki, amikor a kiutat keresve harmadszor találjuk magunkat szembe ugyanazzal a lengyel párral.
Valahogy aztán végre megtaláljuk a hóbörtönből kifelé vezető utat,
s elálló lélegzettel szemléljük, ahogy tizenéves suhancok csúsznak le a magasságtól és a lejtőktől rettegők számára biztos halált jelentő sísáncon.
A nap hátralévő részét a Gubałówkán töltjük. Ez egy másik síközpont a város túloldalán. Ide már az egy fokkal bátrabb síelők is felmerészkednek, de az is jól szórakozik, aki csak gyalogszerrel érkezik. A hegyoldal tetejére legegyszerűbben fogaskerekűvel vezet az út, s aki szeretné, fent motoros szánra pattanhat, vagy egy gumikerékben lecsúszhat a – párom által félelmetesnek mondott – snow tube pályán.
Az árusok kínálata megegyezik a lent látott portékával, de itt fent mintha több lenne a kürtőskalácsos, melynek neve kivétel nélkül minden bódén magyarul is fel van tüntetve.
Egyébként szinte száz métert nem lehet megtenni úgy, hogy az ember ne botlana magyar szóba.
Sem a belvárosi forgatagban, sem a sípályákon sem az étteremben. Ez utóbbi egyikében egy magyar apuka frappánsan csak Guba Jóskaként sztorizik barátjának a faházakkal tarkított, meghitt nyugalmat árasztó Gubałówkáról.
A következő nap a Kasprowy-hegycsúcsot vesszük célba. Ez a hely már valóban csak profi sízőknek való, legalábbis az útikalauzok leírásai alapján. Arról, hogy a pályák valóban annyira meredekek-e, mint írják, sajnos nem tudunk szabad szemmel meggyőződni, mert az 1987 méteres csúcs tetején tejköd fogad bennünket.
A hótenger és a köd egy homogén, fehéren vakító masszává olvad össze a szemünk előtt, és mintha egy más bolygón élő civilizációba csöppentünk volna. Itt már nincsenek faházikók, se kalácsárusok, a csúcson csupán egy épület áll a drótkötélpályás libegő végállomásán kívül, a meteorológiai állomás hóba fagyott kőépülete.
Mellettünk néhányan felcsatolják a léceket, és párat lökve magunkon már el is tűnnek a végtelenbe.
Olyan az egész, mintha a tejútra váltottak volna jegyet, s onnan pedig megfáradt túrázók térnek vissza orrcimpájukra fagyott kis jégcsapokkal.
A szempillákra rakódott zúzmara a libegőben már olvadozik. Nem csoda, hisz olyan kerekre nyílnak a szemek az elénk táruló látványtól, hogy fagyos tekintetnek ott helye nincs. Az ég felé meredő fenyők felett szárnyalunk, a hegyoldalban négy zerge kutat fáradhatatlanul napi zuzmóadagja után, s az erdei kápolna tornyáról egymásba kapaszkodó jégcsapok lógnak alá a végtelen ködben. Zakopane, még látjuk egymást!