Slovan–DAC, ismét, kicsit másképp
Úgy istenigazából, először arra gondoltam, hogy tüntetőleg nem írok most semmit. De mihaszna lenne, hisz’ akkor nem derülne ki, melyek azok a dolgok, amik miatt „kordont húznék” firkászi tevékenységem elé. Max kiraktam volna egy táblát, ahol a „do not disztörb” alá odapingálom, hogy alkotói szabadságra mentem. Még mit nem! Zavarjanak csak nyugodtan… Pattanjuk megint vonatra, irány Pozsony. Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!
Voltunk már nyolcszázan, aztán hatszázan, most „csak” 440-en utaztunk.
Jöttek autókkal is, de a legtöbben ismét a jó öreg vasparipát választottuk. Már az indulás utáni percekben a „Ki nem ugrál…” rigmussal alvázteszt alá vetették a RegioJet szerelvényét, melyet azonnal rögzítettek is videófelvételen egyenruhás emberek. Gondolom, a későbbiekben felbukkanó hibák felderítése okán. A kamerák azt is felvehették, amikor folyó ügyeim elvégzésére indulva azt tapasztaltam, hogy az illemhely – egy szerelvényen egy! – zárva volt. Állampolgári kötelességem ezúton panasszal élni, mert negyven év felett hosszabb ideig visszatartani azt, ami már nagyon kikívánkozna, káros az egészségre!
Mi több, a vendégszektor előtt pénzbeli büntetéssel fenyegettek meg, ha a szomorú fűz oltalma alatt „kiengedem a fáradt gőzt”!
Apropó vendégszektor! Egy kapu volt nyitva, vagy talán kettő, már nem is tudom. Csak azt, hogy a hosszúra nyúlt beléptetés miatt – még mindig feszült hólyaggal! – a Tublatanka koncertjét is lekéstem, pedig gyermekkori vágyam volt egyszer, meccs előtt a szlovák könnyűzenei ipar veteránjait élőben látni (sic!)! QR-kód leolvasóként megteszi az okostelefon is, minden második kísérlet „nyert” – pipa!
Mire átestünk a tüzetes átvizsgáláson, kezdődött is a mérkőzés, hál’ istennek egy pofa Kofola boldog tulajdonosaként.
Merthogy, sorba nem állok még egyszer, az hétszentség!
És akkor következzen az, amiért tulajdonképpen jöttünk. Aznap posztoltam éppen a Facebook-oldalamra, hogy szinte napra pontosan három éve, sikerült legyőznünk a Slovant Pozsonyban – a történelem megismétli önmagát!? Nem így történt, sajnos. Erről tehet a csapatunk is, a játékvezető is, és szerintem egy kicsit mi, szurkolók is. (Muszáj ideírnom természetesen, hogy akinek nem inge…, annak nem szorít a cipője!)
Most tízből kilencnél kinyílt a bicska a zsebben, gondolom.
Elmagyarázom. Elmegyünk 440-en Pozsonyba, abból kb. a fele itt-ott énekel, a negyede szurkol is, páran hajlandóak tapsolni is. Aztán, ha elordítom magam (10 percig gondolkoztam szabad-e, de nem bírtam ki, bocs’), hogy hol van a kezed bazzmeg, jön a válasz: há’ ki vagyunk kapva, nem?! Ja igen, ki vagyunk kapva – ergo vesztésre állunk. Én kérek elnézést, de Pozsonyba azért ne hamburgert majszolni menjünk, kezit csókolom, azt lehet otthon is. Ráadásul melegebb is van… Nem erről szól a Vidéki Urak új nótája:
Egész héten át, csak Terád gondolok,
Újra meccsnap van, hát útnak indulok,
Harcolok Teérted, hajt a szenvedély,
Sárga-kék a szívem, így születtem én!
Alé, alé, alé, …
Persze, tudom, hogy nem mi rúgjuk a gólokat, és nem mi védjük a lövéseket. Nem mi vagyunk a kapufa, sem a tizenegyes pont! Csak az a fránya tükör otthon, nem repedt meg néhány helyen?
Utóirat: a kritika még véletlenül sem a vezérszurkolók ellen irányul! Nehogy úgy tűnjön, siratom a múltat! Paripapéniszt!
(Roberto)