Tudom, csaknem szurkolói szemszögből, az ellenfelet szarkasztikus megjegyzéssel illetni nem éppen az újságírói profizmus jellemzője.
Részben ilyen kihágást követtünk el ma Szigivel, amikor pár perccel a meccs után forgattuk a SzerdaHelyzet következő részét. Az elemzések közé bekerült néhány maximálisan nem objektív és kárörvendő megnyilvánulás, de én nem tartom egyiket sem helytelennek. Így éreztük Szigivel, mert…
Mert puskaporos volt ez a meccs az első percektől kezdve, és kemény belemenések – sportszerűek, de sportszerűtlenek is –, provokációk, és rengeteg rossz passz jellemezte a pályán történteket az első félidőben.
Ami a bírót illeti, szerintem nehéz értékelni őt, mert ezt a meccset három főbíró sem bírta volna irammal – játékosok, mintha boli z divých vajec…
A másodi félidőben – nem mintha az elsőben nem láttunk volna jó individuális teljesítményt – volt mit dicsérni egyéni- és a csapatjátékban is (erről bővebben a SzerdaHelyzetben).
Ami kellőképpen megfűszerezte a második félidőt az…, hm…, erre most nem használok fociterminológiát,
inkább két mondatot, egyiket a nagyszombati játékostól: megdöglünk, de akkor sem akarunk kikapni! Másik pedig a dunaszerdahelyi játékosoktól: Megdöglünk, de mi akkor is nyerünk ellenetek!
Nem volt ez fantasztikus színvonalú meccs, de sok szempontból nem hagyta a nézőket ülni a fenekükön, csöpögött az ellenfél és ellenség közötti viszony. És több mint 7000 néző. Mi a meccs után teli torokból, ha még tudtunk, EL Maestro pedig frusztráltan. Tudom, ez nem illendő, és eddig soha nem is tettem, de kedves olvasók, lehet ma a győzelem öröme mellett picit kárörvendeni?
Mea culpa, mea maxima culpa, de úgy érzem, hogy igen.