(Trencsén–DAC, nagyon másképp!)
Talán még el sem készült a vasárnapi ebéd, amikor nyakunkba vettük a várost. Kicsit szeles, de verőfényes időben indultunk „megostromolni” Trencsén várát. A várat, melynek ura annak idején ellenállt a legnagyobb magyar méltóságoknak is. Pont úgy, ahogy a vár alatt elterülő focipálya.
Egykor nagy csaták helyszíne – szinte bevehetetlen erőd –, de mára többször is behódolt, és csak remélni tudtuk, ma sem lesz ez másként. Azt, hogy ilyen könnyen „elesik”, szerintem senki sem gondolta volna, de most már tudjuk, a „vendégek” támadása ellen esélyük sem volt! Vendégek? Nem, Csák Máté, nem vagyunk azok! A Te ékes magyar nyelveden kérjük, sőt követeljük: add meg magad! De inkább légy férfi és tisztes csatában vesszük vissza Tőled váradat!
Csak ott állt dölyfösen, és látta, ahogy sorozatban három találat által romba dől!
Csak ott állt, és nézett némán, tagjaiba szakadt vándorként, aki feladja mindenét, csakhogy ne fájjon neki az elmúlás. Indultunk hát, mikor a harangok a nándorfehérvári csatára emlékezvén megkondultak. Megkondultak, és ismét harcba hívják a sereget. A sárga-kék hadat katonás rendbe állítva küldték csatába! Hej’ de jól van dolgunk, így vasárnap félidejében!
Százak és ezrek lehetnénk, de „csak” 286-an vagyunk. Sok vagy kevés – hangzik el a kérdés. Sok, mert kitartunk, de kevés, mert amiért megyünk, arra nagyon régen volt már példa. Évtizedekkel ezelőtt történt meg utoljára, hogy a bajnokság derekán a második helyre tornázhatjuk fel, csalódottságtól is edzett, olykor kissé megfáradt testünket.
Legyen ez ismét egy felejthetetlen túra, csak rajtunk múlik azzá tesszük-e!
Robogunk az országút nyílegyenes során, és kapaszkodunk fel kanyargós ösvényeken. Az út porától szomjazva, lassan kortyolva a föld minden ajándékát. Minden cseppje édes, és minden egyes cseppjével közelebb kerülünk a célhoz, míg végül elérjük azt.Hadrendbe állva a folyó partján, egyesével nyerünk bebocsájtást a várat védő őrség között. Először le a mélybe, majd fel a sáncra. Magas kerítés védi a csatateret, de odabent már készülnek a vitézek. Szabja és dárda helyett edzett testtel, lőpor helyett lábbal lőtt bőrgolyóval. A sáncon pedig mi, zászlókkal és mély, rekedtes hangunkkal. Kezdődik! Messzire száll a Himnusz éneke, a hegyek visszaverik „jó kedvvel, bőséggel”!
Davis lába suhint egyet, repül a „töltet”, a kapuvédő hiába nyújtózkodik… 1,2,3
Góóóól! De mekkora gól, ó! Örömömben csókot csenek kedvesem ajkáról, vezetünk. Vezetünk és a trencséni „várvédők” sorra elalélnak. Mintha nem lenne ellenszerük, mintha nem állt volna fel védelmük. Ezt ők sem gondolták, persze hogy’ is sejtették volna. Sorra záporoznak a lövések, és masíroznak át vitézeink a védvonal mögé, ahol már csak Isten kegyelmez. Fordul a térfél, de a kocka nem. Ugyanaz a szereposztás, előbb Bayo fekteti el ismét a trencséni kapuvédőt, majd némi furfanggal Vida mattolja őt. Már három gól, és már három csók! Van-e még hely az orcádon kedves? Trencsén elesett! Bevettük a legmagasabb vártorony legutolsó szobáját is.
Örül a nép, és harsog a tábor, a sebes szélben hazáig száll a diadal hangja!
Meghajlunk előttetek dicső vitézeink, köszönjük! Majd ők is megrogyva guggolnak, mert a siker kulcsa a közös erő, az egység. Sárga-kék hasított „páncélban”, egymással szemben állva éli meg apró és nagy, asszony és férfi a győzelem magasztos mámorát. Majd ugyanabba a katonás sorba osztva „fújunk visszavonulást”, amiben érkeztünk. Zsebünkben a három értékes ponttal, melyek a második helyre repítették álmainkat. De ne feledkezzünk meg az ütközetben sérültjeinkről sem. Ez a három pont legyen a gyógyír minden fájdalmatokra! Zsolna ellen otthon találkozunk…
(Roberto)