(DAC–Zsolna, kicsit másképp)
Azért jók a közhelyes dolgok, mert előre tudható a végkimenetelük. Ahogy már-már közhelynek számít az is, hogy a mérkőzést megelőző órákban, kora reggeltől ezernyi feladattal állok szemben.
Ezekben az órákban, a város utcáit járva, a munka mellett komoly előkészületeket mennek végbe gondolataimban. Egyszerűbben fogalmazva, remek alkalom kiszellőztetni a fejemet, hogy a meccsre már „üresen” érkezzek. A várakozás az, ami katalizátorként préseli az oxigénnel dúsított vért nemcsak a fejembe, hanem a testem minden zugába.
Várakozás a győzelemre, most, hogy itt a tavasz, az ég egyre kékebb, a fű egyre zöldebb! A DAC pedig győzni fog ismét!
Közhely, de igaz, mégis mennyire csábító! Csábító, mint mikor házi szilvapálinkával kínálnak. Vagy mikor arra a kérdésre, hogy nem unalmas-e minden szombaton ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időben újságot kézbesíteni, azt válaszolom, hogy: „Már hogy’ lenne az, hiszen én ebből iszok a győzelemre meccs után. És a győzelem íze nem lehet unalmas, a győzelem íze édes!” Merészség volt előre inni a medve bőrére, avagy a győzelemre? A második helyezés akár görcsösséget is okozhat a megfelelés kényszerével. Valahogy éppen ezt láttam a mérkőzés elején. Hiányzott a könnyedség, és eltartott egy darabig, míg sikerült „fogást találni” a zsolnaiakon. Majd jött négy perc, és…
Négy perc alatt kétszer rezdült a vendégek hálója.
De nemcsak ez a két gól, megannyi elpuskázott helyzet. Brutális hangorkán süvített az Arénában, olyan „vihar”, ami hosszú percekig egyhelyben tombolt. Ilyenkor eszembe jut, hogy vajon az ellenfél játékosainak mi járhat a fejében, tudva, hogy ez a szupport nem az övék.
Jó példa erre Volešák kapus, aki a második félidőben hol jobbra, hol balra tekintve kémlelte a mögötte tomboló sokaságot. Apropó második félidő. Az elején visszatért a kezdeti görcsösségünk, és ez meg is bosszulta magát. A vendégek szépítő gólja után bajban voltunk. De harcoltunk!
Életemben nem láttam ilyen gyönyörű öngólt, esküszöm!
Pont akkor jött, amikor kellett, és pont oda ahová kellett. Minden gátlásoktól felszabadított minket, és ismét egy közhellyel több lett: győz a DAC! Történelmi pillanat kapujában állunk, és ehhez bennem hatalmas löketet adott egy old school drukker harmincéves zászlaja „DAC UEFA” felirattal. Nem volt kétséges, hogy megörökítsem, majd otthon meg is kerestem ugyanazt egy fekete-fehér fotón. 1988, á! Emlékek, micsoda emlékek! Kezdődhetett a győzelmi ünneplés, elment a fusi pénz. B@szok én rá, csak a Zsolnát oda-vissza! Oda megvolt, vissza meglesz!
Precízen össze van rakva ez a csapat, mint a legó, tele pótkockákkal.
Mint egy legó, hé kicsi lány szia, heló!, ott van nekünk a Macej, meg a Bayo. Bocsánat, elragadott a hév, de ez a nyúlfarknyi, megkésett jegyzet a mérkőzésről pont erről szól. Erről kell, hogy szóljon! Hogy az élet szép, az ég kék, a fű zöld, a barátok mindig ott vannak melletted, és a DAC győz! A közhelyekről, aminek lényege a boldogság. Mert erre születtünk! Kitágult pupillákkal, hatalmas szívvel, irány Európa!
(Roberto)