KLIKK-ARCHÍVUM
Bandor Éva immár közel másfél évtizede a komáromi Jókai Színház tagja, emellett a bimbózó szlovák filméletben is megtalálta a helyét, amit mi sem igazol jobban, mint az, hogy Jaroslav Vojtek, Gyerekek (Deti) című, a Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon díjhalmozó alkotásában (2015 – a szerk. megj.) nyújtott alakításáért ő kapta a legjobb női mellékszereplő díját.
Fotók: Šenkár Márió
A cikk megjelent a Klikk Out 2015/06. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
A stábból többen is kaptak díjat. A forgatókönyvíró (Marek Leščák) és az operatőr (Tomáš Stanek) helyett viszont a producer, Prikler Mátyás vette át. Te hogyhogy épp ott voltál Pekingben?
Hosszas szervezés után sikerült egy előadást áttenni júniusra, így két nappal később én is el tudtam utazni a fesztiválra. Viszont nem a többiekkel, mert az Álszentek összeesküvéséből még két előadás hátra volt a bérleteseknek. Április 18-án utaztam oda, és ott maradtam a zárógáláig, 23-áig.
A YouTube-ra is felkerült, amikor a gálán kimondják a neved, aztán meglepődve, meghatódva felállsz, kimész és átveszed a díjat. Számodra mekkora volt ez a „trauma”? Emlékszel egyáltalán arra, ami történt? 🙂
Képzeld, a minap olvastam egy beszélgetést Nemes Jeles Lászlóval, aki a Saul fiáért kapta a zsűri nagydíját Cannes-ban, és hasonlókat mondott arról a pillanatról, mint amit mi is átéltünk.
Bohóckodásnak meg egyfajta cirkusznak véled az egész ceremóniát, erre elkap egy olyan furcsa érzés, elkezd hevesen dobogni a szíved, amikor abból az őrült tömegből mindenki azt akarja, hogy az ő kamerájába nézz, hogy egy-egy fotót megcsináljanak rólad, és közben vonulsz a vörös szőnyegen – hát ez annyira szokatlan, hogy úgy öt centire a föld fölé emelkedsz tőle. Ott szembesültem azzal, hogy ez mekkora léptékű fesztivál…
A dél-koreai Kim Ki-Duktól (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél… és Tavasz) vetted át a díjat egy Luc Besson (Léon, a profi) vezette zsűriben, amelynek még pl. Fernando Meirelles (Isten városa) is a tagja volt. Mind eltérően egyéni látásmódú rendezők. Szerinted melyikük pártolhatta leginkább a Gyerekeket?
Nem tudom, milyen viták mehettek a zsűrin belül, de ha három díjat is elhoztunk a filmmel, akkor bizonyára meg tudtak egyezni abban, hogy ez egy jó film. Főleg ha az ember ismeri, hogy a zsűri tagjai milyen filmeket adtak ki már a kezeik közül. Én személyesen Kim Ki-Duktól kétszer is kaptam gratulációt, először a filmvetítésünk után. Kim Ki-Duk nem beszél angolul, hanem mindig van mellette egy tolmács – ez nekem nagyon szimpatikus volt.
Az pedig kimondottan felemelő érzés, hogy olyan művészek ismerik el a munkádat, akiknek a filmjei előtt megemeled a kalapod.
Az ő filmművészete számomra nagyon sokat jelent. Mindig kiüti az emberből a levegőt, erősen reflektál a történeteivel arra, hogyan élünk és mennyire tudunk egymásnak ártani a szeretetlenség miatt, de a végén mindig ad egyfajta feloldozást is.
Ugorjunk vissza az időben – számodra magától értetődő volt a színészi pálya?
Gyerekkoromban sok minden akartam lenni, de az önmegvalósítási érzés nagyon tombolt bennem. Nem voltam híres szavaló, prózamondó, sőt, szavalóversenyeken őrületes bukásaim voltak, de ettől függetlenül elindultam ezen a pályán.
És mielőtt komolyabban belevágtál volna, színház- vagy mozilátogató voltál?
Nálunk a faluban, Kéménden volt egy kicsi mozi: fanyar illatú, olajos padló, a vetítőgép kattogó hangja – a Cinema Paradisóra emlékeztető hangulat – ez mind élénken él bennem. Oda mindig sokan jártak moziba, szinte népünnepélynek számított. A színház ritkábban jutott el hozzánk, mint a mozi. Azt inkább tévén keresztül láttam…
Mégis színházban kezdtél dolgozni…
A színháznak sokkal nagyobb volt a varázsa és kézenfekvőbb is volt. Volt egy műsor minden vasárnap délelőtt a tévében, a Játsszunk bábszínházat! Ezt mindig nagyon szerettem, mert nagyon kreatív volt. Annyira beindította a fantáziámat, hogy szerveztem is annak idején a faluban egy színjátszó csoportot, ami semmilyen szinten nem működött, mert a gyerekek nem voltak hajlandóak próbálni…, de emlékszem, hogy egy mesét akartunk bemutatni. 🙂
Öt évig voltál Kassán a Tháliában, a Jókaiban pedig már közel 15 éve. Mi az, amit leszűrsz a két közegből?
Amikor Kassára kerültem, volt ott egy nagyon erős kreatív csapat, szerettünk együtt dolgozni, még ha a körülmények sokszor lehangolóak is voltak. Aztán ez a társaság fokozatosan lemorzsolódott, a repertoár is igénytelenebb lett. Olyan típusú szórakoztatás felé ment el a színház, ami engem nem érdekelt, és azért is léptem ki, mert úgy éreztem, hogy színészileg nem tudok tovább fejlődni. Most azonban Cacáék (Czajlik József, a Thália igazgatója – a szerk. megjegyzése) próbálják színesíteni a repertoárt. Ugyanúgy, mint mi a Jókaiban, hogy legyen miből válogatni a közönségnek. Persze szükség van arra is, hogy minden évadban legyen könnyedebb, szórakoztató, de minőségi darab, mint például A dzsungel könyve, a Made in Hungária, vagy a Lili bárónő. Én nagyon örülnék neki, ha a két színház közösen, koprodukcióban hozhatna létre valamilyen előadást. Ez persze kemény háttérmunkát kíván, de bízom benne, hogy egyszer létrejön…
Általában drámai szerepekben tűnsz fel. Ez tudatos döntéssorozat eredménye vagy ezek találnak meg?
Igen, egyelőre ezek a szerepek vannak túlsúlyban. A Szeress vagy menj el! c. film például egy tönkrement anya életéről és a férjével való boldogtalanságáról szól, de a Nők a férjem életéből címűben és a Gyerekekben sem egy boldog nőt játszom. Talán Molnár Csabi filmje, A rendes ember olyan, amiben egy cinikus nő a karakterem, bár ő se a boldogság megtestesítője!
Van valamilyen saját módszered, amivel felkészülsz egy karakterre?
Egy Peter Brook idézet van a tükrömön:
Mindig meg kell találni azokat a manírokat, amelyek rabságban tartják a személyiséget.
Amikor megkapok egy szerepet, és túl vagyunk az elemző próbákon, akkor kezdem el keresni benne azokat az apróságokat, amik elemelhetik a figurát az általánosságoktól. Ha csak körülnézel magad körül, és elkezded figyelni az embereket, nagyon sok furcsa szokással találkozhatsz, amit egy színésznek érdemes elraktározni. Ezekből születnek általában a jó karakterrajzok. A filmekben ezért is nagyon kedvelem például Joaquin Phoenixet, vagy Philip Seymour Hoffmant, akik tudják, milyen maníroktól lesz mesteri egy alakítás.
Előfordult már, hogy benne ragadtál egy szerepben, és a próbáról vagy a forgatásról kilépve nem tudtál lejönni róla?
Előfordult, igen. Amikor befejeztük a Szeress vagy menj el! forgatását, ami egyhuzamban 15 sűrített nap volt, akkor benne ragadtam a nőben… 🙂 Pár napig eltartott, míg észhez tértem. Pesten volt egy nagyon nehéz szerepem, Sarah Kane 4.48 Pszichózis című műve, ami a kortárs angol írónő életét mutatja be. Egy öngyilkos naplóját írja le. Ebből szintén nehéz volt kilépni.
Volt olyan karakter, amely megrémített, mikor felajánlották vagy rád osztották?
A Gyerekek. Ez négy történet, amelyek a szülő és a gyerek kapcsolatát tárgyalják. Amikor még nem volt kész a forgatókönyv, Jaro Vojtek, a rendező eljött Komáromba és felvázolta, miről szól az én történetem. Elsőre azt mondtam, hogy ezt nem szeretném eljátszani. Személyes okok miatt. Aztán végül is úgy döntöttem, hogy rendben, jó a társaság, a forgatókönyv is, Prikler Mátyásé a produkció – nem kell annyit filozofálni, vágjunk bele! És úgy gondolom, hogy jó döntés volt.
És olyan szerepek, amelyeknek előre örülsz, feldobnak?
A Csehovok. Két évre rá, hogy megszületett Fanni lányom, jött egy felkérés a Három nővérre, és arra nem tudtam nemet mondani. Úgy egyeztünk meg a párommal, hogy egy évig ő lesz apaságin, így én nyugodtan tudtam dolgozni.
A Három nővérben eljátszani Mását, és egyáltalán, bármilyen Csehov darabban dolgozni, egy színész számára plusz boldogság, főleg, hogy ha jó a rendező is.
Még Kassán csináltuk az Egyfelvonásosokat, aztán jött a Sirály, a Cseresznyéskert, a Három nővér – szóval Csehovból jól vizsgáznék. 🙂
Nem vállalsz viszont sorozatszerepet. Nem jelent kihívást vagy túlságosan is beskatulyáz? Van olyan sorozat, amiben azért szívesen felbukkannál?
Pl. a Szex és New Yorkban szívesen játszanék, de ilyen felkérést még nem kaptam! 🙂 Úgy gondolom, hogy a mindennapi teleregények a bankszámládat ugyan felturbózzák, de színészileg taccsra vágnak. Sok színészkolléga mondta, hogy eleinte érdekes, aztán olyan rutinnal és gyorsan kell működnöd, hogy én ezt nem tudnám csinálni. Nem tudsz megszabadulni tőle, és nem is biztos, hogy utána kapsz filmes felkérést. Nekem ez nem ér ennyit.
Ilyenkor egyébként már tudni, mi várhat rád a következő színházi évadban, illetve a közeljövőben filmek terén?
A színházban még nem. Két film viszont lesz az idén. Az egyik egy fiatal elsőfilmes rendező, Kristóf Gyuri koprodukciós filmje. Ő egy nagyon szuper forgatókönyvet küldött át, és örülök, hogy játszhatok a filmjében. Emellett augusztusban egy cseh filmrendező, Jan Hřebejk filmjében kezdek forgatni.
A Szlovák Filmhét alkalmából tavasszal készítettetek egy spotot, amelyben az utca emberét kérdezed arról, hogy felismer-e téged, és az a konklúzió, hogy nem ismerjük a színészeinket. Szerinted hol a hiba?
A hiba az önök készülékében van – na jó, ez vicc volt, de egy kicsit igaz is – nem járnak az emberek színházba, a filmeket lényegében egy rétegközönség nézi csak meg, filmklubokban. Hígulás van, az értékek elértéktelenednek…
Talán ha ezek a filmesek még reklámra is kapnának pénzt, akkor könnyebben felfigyelnének ránk. Ha olyan kampányt tudnának csinálni egy filmbemutatóhoz vagy színházi bemutatóhoz, mint például egy választási kampányhoz, akkor talán jobban ismernék az emberek a felvidéki színészeket.
A két legfontosabb „szerepköröd”, hogy édesanya és élettárs, illetve színművész vagy, de mi van, amikor éppen egyik sem? Mit csinálsz olyankor?
Semmit. 🙂 Olvasok egy könyvet és átélek egy másik történetet. De semmit csinálni is egy nehéz feladat. Próbáld csak ki! Nagyon jó ilyesmire, amikor nyolc órán keresztül várod a moszkvai reptéren a pekingi csatlakozást. 🙂 Nagyon érdekes állapot. Fáradt vagy, egy idő után már olvasni sem bírsz, figyeled az embereket, tompulsz. Semmi kötelezettséged nincs, nem hajt az idő sehova. Kvázi a semmiben létezel, és ez egy áldott állapot, olyan, mintha magadat is kívülről szemlélnéd.
Amikor eljön a nyár, arra törekszem, hogy ilyen állapotból sok legyen. Én például nagyon szeretek semmit sem csinálni a barátaim kingyesi tanyáján vagy a tengerparton. Felülök egy sziklára és csak nézek ki a fejemből…