(Nagyszombat–DAC, kicsit másképp)
Utazzunk az időben visszafelé. Tíz év nem nagy idő, ennyit talán kibírunk orrvérzés nélkül is. Szóval kifut csapatunk a pályára, és kezdődik a mérkőzés. Hogy ki az ellenfél? Ez most lényegtelen, a saját csapatunkkal szeretnék foglalkozni.
Visszaidézni a lyukas „zoknikat” és az agyonmosott mezeket. A mezeken itt-ott átvasalt a számozás és a szponzor is változott a hónapok során. Lepusztult stadion, gagyi infrastruktúra. De a miénk volt, a mi DAC-unk… Ez a mostani is a miénk, de akkora a kontraszt a kettő között, hogy kiég a retinám, hacsak rá gondolok. Hol az alázat?
Nem sírom vissza, de nem is repestem az örömtől, amikor elkezdett változni a helyzet.
Pedig jó felé változott. Akik ezt az ölükbe kapták, elhiszem, hogy nem ismerik mi az alázat. Mással nem tudom magyarázni, miért van az, hogy két vesztes meccs után szétesik a tábor. Esetleg azzal, hogy egy szűk mag kivételével soha nem is létezett ultra brigád Dunaszerdahelyen?!
Csak pár elvetemült fanatikushoz csapódott tömeg, akik jól érzik magukat, ha nyer a csapat, és azonnal fütyülnek, ha vesztésre állunk. Meg ott van a kék fenomén, az a fészbuk nevezetű valami. Itt agyig lehet nyomni hétről hétre a fogadalmakat, csak épp’ a meccsen állunk nyáladzva, csendben, mint a kuka, letolt gatyával. Jön egy kis „zápor”, és máris „omladozik a vakolat”?!
Felejtsük el, hogy ez a liga egy nagy cirkusz, egy hatalmas csalás, és hogy „egész ország ellenünk”!
Nagyszombatban elvileg bebiztosíthattuk volna az EL szereplésünket, plusz „elronthattuk” volna a Spartak jókedvét. Erre elmegyünk mennyien is? Ötszázan, hatszázan? Elcsalták igen. Fúj, korrupt mocskos banda, de a rohadt életbe nem töltöttük meg a vendégszektort, pedig történelmi pillanat kapujában álltunk. Arról nem is beszélve, hogy megint könyörögni kell egyeseknek, hogy szurkoljanak, tapsoljanak, ugráljanak, guggoljanak.Arról nem is beszélve, hogy egymás közt… [ezt a mondatot cenzúráztam!]. Van az a nóta, kevesen ismerik, de tessék elhinni levezeti a heti „feszkót” ha engedve a csábításnak egyszerűen, csak beleéljük magunkat.
„Kattanj be, ba**** meg!”
Dehogy kattanunk, minek?! Köpödünk a Nagyszombat szurkolóira, de tessék megfigyelni azt az egyszerre tapsolást például. Tudunk mi is olyat? Természetesen! Természetesen tudnánk, csak minek.
Hiányzik a szurkolói kultúra, a kitartás, az összhang. Minden hiányzik. Tulajdonképpen nem beszélhetünk egységről. Ha fejre állsz és ketyegsz akkor se’ jön össze. Csak néha, ha már 3:0-ra vezetünk. És persze nem volt tizenegyes! Jogtalan volt mindkét kiállítás. Ellenünk fújt a bíró, ellenünk játszik a szövetség. De a lelátón a mi szégyenünk maradt. Nem vagyunk képesek még összeállni sem. Tudom fájnak ezek a sorok, kemények. Tudom, mert nekem is fájnak. Nagyon!
Pedig nincs lyukas zokni, csak vadiúj mez, a gallér alatt hátul „Mi egy vérből valók vagyunk!” felirattal.
Huszonnégy órát adtam magamnak lenyugodni, mielőtt elkezdtem írni ezt a jegyzetet. De nem sikerült, várhattam volna egy hetet is akár. Hiába a nagy hírnév, a pompa, a DAC-nak nincs egységes szurkolótábora. Csak néha, „ünnepnapokon”. Köztük olyan „elemek” akiknek nem mondja meg senki, hogy legyenek a dolgok. Vagy két felestől „megerősödve” a mindenhatót játszók. Ez van, sajnos, ha nincs igazam, tessék megcáfolni. Van még hátra két forduló az idényből, de adja Isten, hogy legyőzhessük a Slovant, mert, ha nem, Rózsahegyre max. 200-an megyünk el… Ebbe „fáradtam” bele, mert normális ember nem viszi vásárra a bőrét, ha „túl olcsónak találja a vásárt”…
CSAK A DAC! HARCOLJATOK MAGATOKÉRT ÉS MIATTUNK! HARCOLJATOK A RÉGI CSATÁK HŐSEIÉRT! HARCOLJATOK DUNASZERDAHELYÉRT!
(Roberto)