A mélyszegénységben élők problémái hosszú évtizedek óta megoldatlanok. Bár vannak próbálkozások, melyekkel igyekszenek felkarolni a társadalom peremére sodródott réteget, ám ez sajnos nem mindig sikerül. Cikkemben városunk„koloncában”, a Karcsai úton élő egyik lakost szólítottam meg, és beszélgettem vele az ottani viszonyokról.

A cikk megjelent a Klikkout 2018/5. számában.

A megbeszélt találkára idő előtt érkező csaj félve szállt be autómba, miközben a mellettünk parkoló cseh rendszámú kamiont és sofőrjét három sorstársa próbálta lehúzni.

– Ugye nem vesztek fel videóra? – kérdezte.

– Ne félj, csak a hangodat vesszük fel, hogy emlékezzek a beszélgetés részleteire – válaszoltam, miközben kerestünk egy forgalommentes helyet.

– Az arcom ne legyen benne légyszi, mert engem ezek megölnek! – folytatta a siránkozást.

Miután megnyugodott, elkezdtem a beszélgetést.

– Mióta vagy itt? – érdeklődtem.

– 10 éve jöttünk ide szever kettőről! – válaszolta.

– Miből élsz?

– Hát, 23 eurót kapok az államtól, és mellette kijárok az útra.

 

– Minden nap kijársz?

– Igen minden nap…, reggel egyszer és estére.

– Mennyi jön össze egy nap, vagyis mennyi egy menet?

– Azt úgy nem számolom, de 40-50 euró egy menet, amiben benne van minden – közben rám pillantott, én pedig tudtam, most füllentett egy kicsit.

– Vannak visszajáró kuncsaftjaid? Öregek vagy fiatalok? Gádzsók vagy cigányok? – tettem fel több kérdést egyszerre.

– Szinte csak visszajárók vannak, és keverve. Mindegyik gádzsó (magyar), nincs köztük cigány.

– Van gyermeked?

– Igen van, egy 12 éves fiam…

– Jár iskolába?

– Perszehogy…

– Hogy telt a húsvét? – tudakozódtam tovább, érezvén, hogy a riporterkedés valószínűleg nem lesz az én álom melóm a jövőben.

– Eltelt! – suttogta csendesen, szemlesütve, miközben a bőgés kerülgette.

És itt be is fejezném a kérdezz-felelek további részét, és pár sorban leírnám még az érzéseimet. Biztos vagyok abban, hogy nem én leszek az, aki megoldja a Karcsai úti telep problémáját, sőt,

azzal is tisztában vagyok, hogy aki elolvassa ezt az írást, őket hibáztatja majd azért, hogy a sorsuk így alakult.

 

Dobai Bálint felvételei

Szóval, mikor beült ez a lány az autómba, én is előítéletekkel bővelkedve indultam neki a beszélgetésnek, és ahogy közületek sokan, én is egy büdös kis prostit vártam, aki mosdatlanul, testszagtól bűzölögve keresi a napi betevőt az út szélén. Beszéltünk az ottani zsúfoltságról, ahol pár négyzetméternyi területen közel 500 ember van összezsúfolva, a drogokról, amikkel a dílerek naponta ellátják őket, közismert helyi, jómódú vállalkozókról, akik szintén megállnak néha a Karcsai úton.

Nem bírta, elsírta magát, szinte zokogott…

 

Döbbenten ültünk az autóban a fiammal, aki közben kikapcsolta a telefonja kameráját. Én a riportalanyom kezébe nyomtam a megbeszélt összeget, majd kiszállt a kocsiból és távozott.

Hazafelé nem sokat beszélgettünk, és azt hiszem, mindkettőnknek a fejében egy kérdés motoszkált:

Miért…?

MEGOSZTÁS