Sokadjára is hidegrázósan mutatta be Animus, avagy a sors embere című előadását a dunaszerdahelyi Rivalda Színház.

A társulat repertoárjának talán egyik legkülönlegesebb darabja ez, de az biztos, hogy nekem az abszolút kedvencem. A színháznak egy kevésbé ismert formáját láthatjuk megjelenni ebben a darabban, mégpedig a mozgásszínházat.

Ez emberek többségének egy színházi előadás hallatán az jut az eszébe, hogy a színészek odafenn a színpadon bohóckodnak, különféle monológokkal és dialógokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Hát aki itt ezt várta, bizony csalódott.

Egy szó nem sok, annyi sem hangzik el a darab végéig, mégis olyan valósághűen mutatja be egy ember életének hánytatott sorsát, hogy a közönség minden egyes tagja átérzi azt.

 

A színészeknek megtervezni, megkoreografálni, valamint előadni egy ilyen mélységű és nehézségű darabot nem lehet egyszerű feladat, akár ha csak a fizikai teljesítményre is gondolunk, mégis sikerült a fiúknak egy igazán hátborzongató és elgondolkodtató művet a színpadra állítaniuk.

Nagy segítségükre voltak ebben a Queen együttes dalai, hisz a dalok hangulata segít a színészek mozgása mellett bemutatni az ,,egy ember élete” köré épített darabot.

Az előadást szinte lehetetlen libabőr nélkül végigülni,

 

úgy is, hogy én személy szerint már nem első alkalommal láttam. Harca ez a jónak, rossznak és annyira életszagú, hogy lépten-nyomon magára ismer az ember.

Hisz mindenkivel törölte már fel a padlót az élet, mi is álltunk már a rossz oldalon és kiáltottuk: „elég volt!”, de volt már mindenkinél Love of my life, Friends will be friends, de Don’t stop me now érzés is.

Az Animus-ban, mintha kicsit magunkat is látnánk a színpadon.

MEGOSZTÁS