Nincs boldogság, csak pillanatok vannak. Boldog pillanatok, melyeket az ember legszívesebben tudatosan feljegyezne magának. Egy belső naplót írna, melyekbe illusztráció gyanánt mozgóképeket ragasztana. Sanyarúbb napjainkon elővennénk őket, jól megnéznénk magunknak, és a jelent itt hagyva minden porcikánkkal újra a múltba feledkeznénk. Milyen jó is lenne, nem igaz?
De ott egy de. Akarom, hogy emlékezzek? Hm. Biztosan?
Ezek a becses pillanatok, mint tárcában a fotók, egy megismételhetetlen eseményrajz képei. Változatlanok, a valóság megkövült darabjai. Mélyek és súlyosak. De a patak folyik tovább, a homokóra pereg, a napok múlnak, mi pedig mindannyian változunk. Megállíthatatlanul.
Kinek kellenek már azok a kihűlt pillanatok?
Hiszen azok nem változnak, de mi napról napra úton vagyunk és évente, persze csak lassacskán, de mindannyian megkerüljük, akár többször is, a tengelyünket és sok-sok belső kilométerrel leszünk gazdagabbak.
Így bármennyire szeretnénk is, ezekkel a becses pillanatokkal nem lehetünk tovább rokonok. Nem növekedhetünk, nem gyarapodhatunk tovább együtt.
Az élet ír kacifántos útvonalakat. Ha rá is lépünk egyre, s ha követjük is, úgy haladunk el ezen boldog pillanatok mellett, akár az erdőben az útvonaljelzők mellett, vagy ahogy hegymászásnál túljutunk az egyes pihenő pontokon. Kicsit pihegve, helyenként meg-megpihenve. Ebben az egyetlen, igaz pillanatban viszont teljesek lehetünk. Engedjük hát meg magunknak, hogy a kisujjunk végéig kiélvezzük azokat. Mert ahogy lejárt az ideje, úgy tűnik tova.