2016 november 19. – a nap amikor a foci (ismét) hazatért Dunaszerdahelyre
Egyre inkább közeledett a várva várt nap. Hihetetlennek tűnt, hogy pár hónap leforgása alatt az új Arénában játékra alkalmas pályát sikerül „varázsolni” a szakembereknek. Különös volt látni a játéktér alatt sűrűn tekergő fűtőrendszert, melyre rétegenként „ült rá” kő, homok, föld, valamint maga a gyepszőnyeg.
Ezzel egyidejűleg elkészült a B, és a C lelátó, nem kevésbé különleges, mozaikszerűen elhelyezett székekkel, valamint a gótikát idéző tartópillérekkel. A dunaszerdahelyi labdarúgás új szentélye félkész állapotban is tekintélyt parancsoló, és a maga nemében monumentális építmény benyomását keltette. A Trencsén elleni mérkőzést már otthon játszuk – hangzott el a merész terv…
Ha igaz lesz, én Borat fürdőruhában megyek ki a meccsre, talán még egy kört is futok a pálya körül!
Meggondolatlan volt ez a fogadalom, hisz’ a kijelölt időpontban, a félig kész stadionban rendezték meg a DAC–Trencsén összecsapást. Magyarázkodhattam, hogy csak a poén kedvéért volt az egész. Habitusomból kifolyólag volt, aki elhitte, de talán olyan is, aki megnézte volna a hála és a köszönetnyilvánítás eme különc formáját…
A ligában Miavára „látogatunk el” 150-en, köztük páran a stadion melletti patakban kémleltük a halakat 10 percig, majd bementünk. Az Úr színe előtt megfogadtam, hogy többet nem bojkottálok így. Ezalatt a 10 perc alatt előbb vezetést szerzett a Miava, majd Kontár Zoli – élete első ligameccsén – kiegyenlített. Fél óra sem telt el a meccsből, mikor Štepo beakasztott egyet a hazai hálóba, és mivel az eredmény már nem változott, 3 pontyot, pardon pontot hoztunk haza. Ez volt a második győzelmünk 14 forduló alatt, ennek örömére a vendégszektor parkolójában vodkával kínáltak. Nem is csoda, hogy belekortyoltam, pedig attól máskor a szőr is feláll a hátamon! Most sem esett túl jól…
„Isten lássa lelkemet, nem akartam inni, de az élet nem kívánságműsor!” (ismeretlen)
A 15. körben a pozsonyi Slovan következett. A mérkőzés folyamán végig kitartóan szitált az eső. Ezt a fajta jelenséget mifelénk „kocsisesőnek” mondják, lévén nem látványos, de átázol tőle rendesen. Ki is tört rajtam a nyavalya másnap, de többen is jelezték a 300 utazóból, hogy „meglevesesedett az orruk”. Priskin Tomi megint megtréfált minket egy góllal, edzőnk László Csaba pedig a hazai rendezőket oktatta ki meccs után, hogy kell helyesen leírni a nevét. Az 1:0-ás pozsonyi vereség után a FL következő fordulójának kiírása alapján hazai pályán fogadtuk a Trencsén csapatát. Hazai pályán!!! – a foci hazatért Dunaszerdahelyre! Csak pár nappal előtte készült el a villanyvilágítás, és foltokban a gyepszőnyeget is cserélni kellett. De felvirradt a nagy nap, felavattuk a „félstadiont”. Közben a magyar válogatott kapusa, Király Gabi elbúcsúzott a címeres meztől…
Hát ezt is megéltük, április 23-a után újra otthon. Az akkori búcsúztató még mindig szép emlék. De…
…de hét hónap arra hosszú idő, hogy átértékeljük. A meccsre indulva azon kaptam magam, hogy bizony eltévedtem. A megszokott útvonalon indultam, mint régen. Véletlen volt- e, vagy tudatos, nem tudom. Esetleg így „védekezett” testem az újtól, a szokatlantól? A Csicsónál gyülekeztek jópáran. „Valld be őszintén, izgulsz egy kicsit?!” – kérdezte a Zoltánka. Hm, elkélt a szíverősítő, de nem tartott sokáig a kaland, mert sietni kellett. Csak két óra a kezdésig, nem illik késni. A beléptetés folyamatos, fél perc volt az egész. A szektorom felé indultam, aztán első sor tízes szék. Ott már vártak a srácok meg a drapik. És jöttek a kérdések… A válaszom kb. ennyi volt: „először vagyok meccsen ebben a stadionban, majd meglátjuk!” Szürreális képet mutatott az emelőkre erősített villanyvilágítás, az A és a D szektorok tervezett helyén. Ahogy ott álltak, terpeszben, mint valami földön kívüli monstrumok. A régi stadionhoz képest magas a lelátó, nagyon magas. Élmény volt az első sáltenger. Ott már éreztem, nem lesz baj. A mérkőzésre kiadott műsorfüzet is hirdette: „Otthon, édes otthon! – majd egy hosszú molinót húztunk ki a kapu mögött, ahol a B-közép lelt új „otthonra”:
Mert ez az érzés, nekem az élet! – megspékelve annyi füsttel, hogy a pokolból visszakacsintott ránk az ördög is…
Furcsa volt így elfordítva a pálya, szokni kellett, de a győzelmet is. Összejött végre az első hazai siker az idényben, és bizony a legjobbkor… Amíg élek, nem feledem, mekkora győzelem volt. Míg dobog a szívem, emlékezni fogok az első lépésekre az új Arénában. Ezek az emlékek elmém tárházában oda kerültek, ahol csak a kivételes dolgok sorakoznak, díszdobozba zárva!Az idők változnak, és vele együtt változunk mi is. Nemrég új masni is került arra a bizonyos díszdobozra…
(Folyt. köv.)
(Roberto)