Móricz Zsigmond – Az isten háta mögött
Irodalmi jegyzetem harmadik részében, némileg hűtlen leszek a történelmi Felvidékhez. Az eddig bemutatott írók közül ugyanis mindkettő itt született, most viszont a Tiszacsécse szülötte Móricz Zsigmondról szeretnék pár gondolatot megosztani Önökkel.
Móricz Zsigmond a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja.
1879-ben látta meg a napvilágot Tiszacsécsén, a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen. Ha rápillantunk a térképre, azonnal szembetűnik, hogy szülőfaluja „pár méterre” található az ukrán határtól. Vagyis, ha Trianonban „vastagabb ceruzával” húzták volna meg a határokat, bizony Móricz is a felvidéki írók közé lenne sorolható.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/5. számában.
A falucska református jellege meghatározta életét, édesanyja éppen a helyi lelkész egyik lánya volt. Iskoláit többek között Debrecenben, a Református Kollégiumban végezte, ahonnan Sárospatakra került. A századfordulón segédszerkesztője volt a Debreceni Hírlapnak, közben református teológiát hallgatott.
Írói pályájának elején, 1900-ban Budapestre költözött, de továbbra is hű maradt a szatmári falvakhoz.
Népdalokat gyűjtött, majd a Nyugatban bontogatta szárnyait. Az 1908-ban itt megjelent Hét krajcár című novellája hozta meg számára a hírnevet. Ugyanitt jelent meg Az isten háta mögött (1911) című kisregénye is, melyről a továbbiakban szó lesz. Egy ideig a Kisfaludy Társaság tagja volt, majd a Nyugat, később pedig a Kelet Népe szerkesztője, de az első világégés alatt mint haditudósító is tevékenykedett. 1942-ben hunyta le örökre szemét Budapesten, hátrahagyva az utókornak munkássága gyümölcseit, melyek a magyar irodalom klasszikusai közé repítették őt.
Móricz Zsigmond – Az isten háta mögött
Ami szembetűnő, hogy sokkal könnyedebben olvasható, mint Jókai vagy Mikszáth. Móricz műveiben alig találhatóak idegen kifejezések, így lábjegyzetektől is mentes. Már a kisregény címe sokatmondó – bevallom azelőtt én sem olvastam –, ezért találgatni kezdtem, vajon egy települést takarhat, avagy egy embert, akit istennek nem tetsző dolgot művelve, „kiátkoztak” a társadalomból.
Ráadásul a fekete bársony borítású könyvecske olyan méltóságteljes, mint egy imakönyv. A sors fintora, hogy a cselekmény révén visszatérünk a történelmi Felvidékre, pontosabban Ilosvára, a mai Kárpátalja területére. Vagyis, az „isten háta mögé”.
Maga a történet két nap alatt játszódik le, és egy szürke kisváros életét mutatja be, ahol mindenki ismer mindenkit, így szájról szájra terjednek a mendemondák.
Az egyik főszereplője Veresné, a tanító Veres Pál fiatal felesége, akit sok férfi szívesen látna karjaiban, még az új káplán is. Este a férj és a káplán berúgnak, és a káplán szerelmet vall Veresnének. Az asszony férje öccsének, Lacinak a szobájába fekteti le a borgőzös káplánt. Laci érettségire készülő diák – vagy ahogy Móricz írja, matúrára –, akinek szintén imponál a sógornője. Az asszony kitalál egy történetet, hogy mentse a becsületét. Azonban beleszővi Lacit is, akiről pedig megtudják, hogy aznap este nem is tartózkodott otthon, ami újabb bonyodalmakat okoz, mivel egy diáknak ez tilos. A tanári kar ezért kicsapással fenyegeti őt az iskolából. Veresékhez vendégségbe érkezik az albíró, akinek szintén tetszik az asszony. Veresné a férjét okolja sivár életéért, mivel nagyratörő tervei voltak, de ezt mellette nem tudja véghezvinni, ugyanakkor hódolók hada veszi körül.
„Még csak 26 éves, aki hozzáment egy öregemberhez” – így nyert valódi értelmet a regény címe, tehát ugyanúgy jelent egy települést az „isten háta mögött”, mint egy emberi sorsot… Laci végül sikeresen leérettségizhet…
Persze, ettől sokkal több minden történik a kisregényben, ehhez azonban el kell olvasni. A szerző korrajzának sokszínűsége mellett, belecsempészett humort, „okosságot”, hasonlatot és szelíd erotikát is. Pár gyöngyszem, magyarázattal:
Úgy szép az asszony, ha lóg a kontya! [kicsit spicces]
A tök is megsárgul a napon, de nem lesz abból sose’ dinnye! [hamisság]
Kicsapott a torkán az utálat.[mérges lett]
A bor az olyan állat, olyan veszedelmes vadállat, hogy mi harapjuk meg őtet, mégis ő harap meg minket… [ 🙂 🙂 🙂 ]
(Roberto)