Az ember ebben a mai modern, felgyorsult világban – ahogy azt frázisként annyiszor halljuk – általában mindenhová rohan. Rohan a munkahelyére, majd onnan az oviba a gyerekért, rohan bevásárolni, közben otthon is tornyosulnak a teendők, rohan az orvoshoz, rohan a délutáni edzésre, s a nagy lótás-futás közben alig marad ideje gyönyörködni közvetlen környezetében, abban a városban, amelyikben él, Dunaszerdahelyben. Nincs időnk vagy talán nem is vesszük észre a szépet. Pedig ilyenkor, májusban van igazán illata a városnak. Szagoljunk most bele együtt!
Vasárnap délután van, – a helyi illetékesség okán – induljunk el sétánkra az Akácfa utcából. Az utcát a ’70-es évek elején népesítették be a lakók, nevét pedig az új házak elkészültével egy időben kiültetett fehérakácokról kapta.
Ma már a fák java részét kivágták, csupán egy-egy nyugdíjaskorú példány emlékeztet arra, hogy valaha itt fehér virágfürtök százain szorgos méhek gyűjtögették a mindennapi betevőjüket. Az utca éppen felújítás alatt áll, a járda kap új burkolatot mindkét oldalon.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/5. számában.
A frissen hengerelt aszfalt szúrós szagát mégis elnyomja a sarki Jednota mellett nyíló japán díszcseresznyék illata. Az arcunkra azonnal kiül a mosoly, jó helyen lakunk.
Az Október utcába befordulva hatalmas hársfák árnyékolják lépteinket. Az egyik legszebb fafajta ez, nem csoda, hogy olyan sok költő megénekelte, és olyan sok festő megfestette a gyönyörű, szabályos koronát nevelő hársfákat.
A hárs ugyan később, csak május végén virágzik, de már most fel tudom idézni azt az édesen üde illatot, melyet ha bárhol megérzek, mindig az Október utcára gondolok.
Ide jártam óvodába, itt ismerkedtem meg gyermekkori barátaimmal, az első biciklimmel ennek az utcának az aszfaltját koptattam a legtöbbször.
Átérve az utca végi zebrán, egy hatalmas új épületkomplexum tövébe érkezünk. Hamarosan itt újabb magánrendelők nyílnak, melyekből már így is annyi van szétszórva a városban, hogy a rendszeres orvoslátogatók csak kapkodják a fejüket, hány felé kell futkosniuk egyik kivizsgálásról a másikra. Az Amadé László utcában ugyancsak gyermekkori emlékképek fogadnak. Az utca közepén lakik Sárika néni, minden óvónők legkedvesebbike, aki még így harminc év után is megismer, ha találkozunk.
Gyakran vendégeskedtünk ovisként az udvarában, ahová teknősbéka nézőbe jártunk. Pár házzal arrébb pedig Bankóék árulták a városban a legszebb gerberát vagy húsz évvel ezelőtt. Mindig a pinceablakba kellett lehajolni náluk a gyönyörű csokrokért.
Mennyi régi emlékkép, pedig még csak egy kilométert sem jöttünk.
Sikabonyban illatos orgonabokrok hajlanak át a kerítések mögül a fejünk fölé. A szembe jövő görkorcsolyás kissrácnak pedig valószínűleg fogalma sincs arról, hogy a szépen rendezett közösségi házban egykor működő Sikító kocsmában hány korsó sör csúszott le az odajáró rockerek gigáján.
Az utca éke, a zsidó temető mellett királyi eleganciával pompázó, lila virágú császárfa pedig az egykori sikabonyi búcsúkról tudna sokat mesélni a szépségét csodálóknak. Kisgyermekként akkor tudtam meg, hogy a park mellett temető van, amikor a hullámvasút a magas betonkerítés fölé repített.
Valljuk be, a Sever II-es lakótelep nem az a része a városnak, ahol a legtöbb díszcserjével és leghangulatosabb kiskerttel találkoznánk, de a paneltömbök közt megbújó japáncseresznye rózsaszín virágai itt is bársonyszőnyegként terülnek el a lábunk alatt.
Ahogy a szél játszi könnyedséggel felrepíti, és szinte észrevétlen gyorsasággal méterekkel tovafújja az apró szirmokat, olyan gyorsan találjuk magunkat mi is a Szent István téri vadgesztenyék hatalmas lombkoronái alatt. A cukorsüveghez hasonlító fehér virágok közt fekete rigók élénk trillája csalogat a következő illatos sétára.