A régi nyarak mindig a nagyszülőknél voltak a legjobbak. Kézbe kaptuk a bizonyítványt, és este az unokatesókkal már a mamáéknál rugdostuk a labdát. ’96-ban, az angol foci Eb idején épp Nedvěd akartam lenni. Meg Poborský (Te jó ég, annak az átemelős gólnak már 22 éve?!). Ha pedig a kapuba álltam, akkor Köpke voltam. Volt egy olyan világoskék trikóm, mint amilyen az ő kapusmeze, csak abban voltam hajlandó védeni. A kapun nem volt háló, a falusi ház udvarára nyíló vaskapu volt, ezért a gólnál mindig a szomszédokat idegesítő hangjátékkal jelzett.
De nem fociztunk állandóan. Volt, hogy nagyapám kivitt minket a falu közepén található szénásba (ma ugyanott autóbazár áll), és megmutatta, hogy faragják a csúzlit. Igazi csúzlink volt, ma úgy mondanánk: hand made. Az ág, amit lemetszett, legalább olyan görcsös volt, mint papa ujjai, de a bicskájával, szép egyenesre csiszolta, majd rákötött egy darab bőrt és egy gatyamadzagot, s már mehetett is a támadás a tyúkok ellen.
Papa a bicskáját mindig a farzsebében hordta. Azt mondta, bicska nélkül nem ember az ember. Volt, hogy azzal törte fel a tojást Tacsinak, a világ legszófogadatlanabb tacskójának, hogy fényes legyen a szőre.
Mamának mindig azt füllentette, hogy kicsúszott a tojás a kezéből. Papa szerette a fröccsöt. Én voltam az ügyeletes borhordonca. Biciklire pattantam, és a kék Sobi 20-asommal már repesztettem is a kisüzletbe, amint az ukázt megkaptam tőle. Az üzletes néni nem vonakodott, hogy odaadja-e nekem a bort, amiért még kiskorú vagyok. Tudta, kinek lesz. Sose tévesztettem össze, melyiket kell vinnem: a Bakchus volt a fehér, a Červený Kláštor a vörös. Még ma is előttem a címkéje mindkettőnek. Akárcsak a pohár, amelyből ittuk. Persze, én csak úgy kaptam belőle, hogy a papa öntött hozzá egy kis málnaszörpöt.
A málnaszörp házi volt. Minden házi volt. Hol uborkát mostunk, hol barackot pucoltunk, hol cseresznyét magoztunk könyökig vizesen. Aztán azon kacagtunk, kinek a kezéből repül messzebbre a mag. És a dinnyemag köpő versenyek… Megvolt annak a technikája: mély levegő, nyelvvel kicsit alátámaszt, céloz, és lő.
A paradicsomot katlanban főztük be, annyi termett mindig belőle.
Sose szerette senki ezt a munkát, mert negyven fokban tüzelni az üst alatt, nem épp kellemes dolog. Ha besegítettünk, mindjárt jött a jutalom. Vagy egy nanuk vagy Pedro zsuvi – hogy azzal mekkorákat tudtunk pukkasztani.
Egyszer mama sógora kivitt minket a határba szénát kaszálni. Lovas szekérrel mentünk a kanálispartra, a lovat Bandinak hívták. Mikor kezembe vehettem a gyeplőt, és én irányíthattam őt, a bak azonnal trónná változott alattam. Géza bácsi besegített ugyan, ha gyengén húztam a gyeplőt, de Bandi okos ló volt, és minden utasításomnak engedelmeskedett. Megraktuk a szekeret, s mire visszaértünk, mama már telehúzta a kerti cink kádat vízzel, hogy abban mossuk le magunkról a mező porát.
A nagyszüleimet már csak a temetőben tudom meglátogatni, de a mai napig hálás vagyok nekik a náluk töltött nyarakért.
Nem tudom, a mai iskoláskorú gyerekek hogyan töltik a hamarosan kezdődő vakációt. A magam nevében csak annyit mondhatok: nekem nem volt facebookom, nem volt okostelefonom, nem voltak még kötelezettségeim, de volt egy igazán nagyszerű gyermekkorom.