Zarándokút Santiago de Compostelába
Előző számunkban Tóth Lali, egy csallóközkürti, Dunaszerdahelyen élő fiatal mesélt az El Caminóról, a mintegy 800 kilométeres, Franciaországból induló majd Spanyolország északi részét átszelő zarándokútról, amelyet az elmúlt nyáron ő maga is végigjárt. Története azonban még nem ért véget.
A cikk megjelent a Klikk Out 2012/02. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
1. rész: Egy hátizsák és egy cipő
Testi-lelki felkészülést igényel
A közel egy hónapos út első két hete, de legalábbis az első néhány nap igazán vacak volt. Eszembe sem jutott, hogy feladom, mindenesetre testileg, lelkileg megterhelő. Éppen ezért, előtte okvetlen készülni kell mind fizikailag, mind pszichikailag. Én is jártam túrázni, de ez alföld, össze sem hasonlítható. Ott előfordul, hogy az egyik nap 1800 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni felfele, másnap pedig ugyanennyit lefele.
Az első néhány napon még jól bírtam az iramot, hajtott a kezdeti lelkesedés is. Rövidebb távokat tettem meg, napi 25 km-t, a negyedik napon már elértem a 30-at is, de akkor már hullafáradt voltam. Szereztem lépésszámlálót is az útra, eleinte 3 km/órával haladtam, a vége felé pedig már felgyorsultam 4-4,5-re.
Volt, hogy 35 km-t tettem meg egy nap, ez már azt jelentette, hogy estére értem a szállásra. Ez főleg azért aggasztó, mert ha mosni akartam, akkor a ruha már nem biztos, hogy megszáradt a másnap reggeli indulásra. Márpedig mosni kellett minden nap. Aztán eljött a pillanat, amikor bedurrant a lábam, és megjelentek a vízhólyagok. Ezen át kell esni, ki kell bírni.
Mint említettem, két hét után kezd akklimatizálódni a tested is ahhoz, hogy minden nap korán kelsz, és ha hétköznap, ha hétvége, menni kellett, nem volt pihenés. Az étkezést sem volt könnyű megszokni, napközben például semmit sem ettem. Csak gyümölcsöt, csokit és magvakat vittem magammal az útra. Legfeljebb este ettünk egy kiadósat a szálláson. Ilyenkor előfordult, hogy teljesen ismeretlenekkel verődtem össze, és együtt főztünk.
Egyszer készítettem „magyaros” spagettit, jó sok hagymával, kolbásszal, szalonnával, paprikával, paradicsommal. Az olaszok fogták a fejüket, de ízlett mindenkinek! Hatalmas adag volt, 8-9 ember is evett belőle.
A testsúlyod egytizedét…
Létezik egy szabály, hogy hosszabb túrára ne vigyél a testsúlyod egytizedénél nehezebb hátizsákot. Nos, én eszerint 8 kg-osat cipelhettem volna, ehelyett 12 kilós volt a szatyrom. Ilyet nem szabad. Találkoztam egy magyar lánnyal, aki nagyon akaratos volt, és hatalmas csomaggal vágott neki az útnak. Néhány nap után megjelentek a vízhólyagok, majd miután beragasztotta, és nem ügyelt rá, elkezdett alatta feketedni a sarka. Nem sokkal később véget is ért az útja, ugyanis orvoshoz kellett mennie, és napokig nem tudott ráállni.
Mivel másfélszer nehezebb volt a hátizsákom a kelleténél, így napról napra valamit magam mögött hagytam. Három pólóval indultam, majd egyet hátrahagytam, hasonlóképp zoknikat, alsógatyákat, de még rövidnadrágot is. Minden gramm számított, ilyenkor pedig az ember nagyon kreatívan tud viselkedni.
A fogkrém felét kinyomtam a tubusából, és a tusfürdőből is csak annyit hagytam meg, amennyit elégnek véltem az útra. A végén már csak a rajtam lévő, és egy váltóruhát vittem magammal. Mint említettem, minden nap mosni kellett…
Az utolsó százas
Az El Caminónak több útvonala is van, amelyeknek egyes szakaszai a nagyobb spanyol városokban kapcsolódnak össze: Pamplonában, Burgosban, Leónban. León még kb. 300 kilométerre van Santiagótól, de itt már érezhetően több a zarándok. Ez összefüggött azzal is, hogy éppen akkor érkezett a pápa Madridba, és rengeteg lengyel, amerikai, és kanadai turista foglalta el a szálláshelyeket. Korán indultam, de délután kettőkor már nem lehetett szállást találni. Ilyen helyzettel is meg kellett birkózni. Akadt, aki egy játszótéren aludt, de volt olyan is, aki innen fordult vissza.
Busszal kellett továbbutaznom kb. 60 km-t, mivel megtudtam, hogy hiába gyalogolnék, a következő faluig, ott sem találnék szállást. A szabad ég alatt pedig kizárt az alvás, éjszaka 6-7 fokra is lehűlt az idő. León volt az a pont, ahol mindenki lemaradt tőlem, akit addig megismertem. Ezt követően 5-6 napig ismét egyedül gyalogoltam.
Végül elérkezett az utolsó 100 kilométer. Ez az El Camino legborzasztóbb szakasza. Viszonylag nem hosszú, de a legtöbb spanyol erre a szakaszra érkezik, és ezt csinálják végig. Itt már csapatokban vonulnak az emberek, és rettenetesen korán kellett indulni, hogy egyáltalán koradélután még találjak szabad ágyat. Ha nem jutott ágy, akkor maradt a hideg templom…
A tömeget viszont el lehetett kerülni, mégpedig úgy, hogy a régi, római úton haladtam tovább. Több helyen ez még megvan, táblák nem jelzik, de néhány térkép igen. Érdemes volt ezen haladni, mert ha a nagy tömegben teszem meg a végét, az kikészített volna.
Az utolsó napon elhatároztam, hogy nagyon komótosan fogok haladni. 28 km-t kellett még megtennem. Az egyik oldalon örültem, hogy jöhetek haza, honvágyam volt, másrészt viszont már nagyon beleivódtam abba az életbe, ahol a hátizsákod a mindened.
Amikor az emberek beérkeznek Santiagóba, feljegyzik, melyik országból hányan jutottak el oda, majd egy szentmisén üdvözlik őket. Az emberek gyakran egyfajta szeánsz keretén belül szabadulnak meg bizonyos cuccaiktól, és például elégetik őket, végül az utolsó este egy hatalmas utcabálba csap át.
Összességében rengeteg érdekes embert ismertem meg, akad, akivel azóta is írogatok. Az egyik francia lánnyal együtt mentünk ki a repülőtérre, ott pedig átölelt, és megköszönte, hogy segítettem az életútjában. Én is így állok hozzá: a zarándokút szinte minden eleme hozzásegített, hogy előrébb léphessek. Azt hiszem, még egyszer nekivágnék…