Szépen felépítkeztünk, s felhúztuk a kerítésünk falait is. Minden lehetséges kártevőt kizárva a kertkapun és a bejárati ajtón túl. Sterilizáltuk magunkat is, bent pedig folyamatosan fertőtlenítünk, hogy ne lephessenek el minket a kórokozók. Sem állati, sem emberi formában.

Ide be ne jöjjön senki, aki nekünk megmondja! Ez a mi várunk, ez a mi erődünk, a mi világunk.

 

A vastag falak, a betonkerítések – amik korábban csak kaszárnyák vagy börtönök köré épültek –, mind azt sugallják, hogy a kint lévők csak maradjanak maguknak. Mi, köszönjük szépen, jól vagyunk, és a legkevésbé sem érdekel minket az utca embere, a falu népe. Mert ezt súgják ezek a falak. A szürke, magas kerítések a házak körül.

Milyen lehet bent élni? Milyen érzés ezeket a falakat nézni egész nap, majd egy egész életen keresztül? Tényleg rendben van ez így, hogy a családunkat szó szerint elzárjuk a külvilágtól?

Amit viszont beengedünk, annak megadjuk a lehető legnagyobb felületet. A televíziónak, a nagyképernyőnek, ami a nappalink, a családi terünk monumentális fókuszpontja. Az oltár, melynek minden nap áldozatokat mutatunk be. A vacsoránkat, az időnket, a gyermekeinket. Cserébe pedig kapunk egy szupi virtuális valóságot, mely kétségkívül izgalmas, de felismerhetlenül torzított képet ad.

Így kompenzáljuk mi a magas, vastag kerítésünk falait. Igen, a televíziónk nagyságával. Ugyanis a falak átláthatósága egyenlő arányban változik a tévé képernyőjének nagyságával.

 

Az élet kint van. Tényleg nem akarod behozni az otthonodba? Tényleg falakkal akarod körülvenni magad? Tényleg ki akarsz zárni mindenkit? Valóban mindenkit? Még magadat is?

MEGOSZTÁS
Kürthy Judit
Egy zizi, de csupaszív anyuka, aki ritka szabadidejében inkább egy fúró-faragó, koszosruhás pimasz hölgy. Izgága, okoskodó, az élet igazságain elgondolkodó és a föld felett egy méterrel közlekedő naiv lény.