(DAC–Nagymihály, kicsit másképp)
Megint ez a nagy hőség, és megint meccsre hív a kis naptáram. Gondosan lejegyeztem benne az időpontokat, néha ugyan korrigálásra szorul, de amúgy megbízható. Szóval a csütörtöki Európa-liga után ismét egy új bejegyzés: DAC–Nagymihály. Előtte egy kis hűsítő folyadékpótlás, szigorúan az évszaknak megfelelően (értsd komám, 35 fok felett nincs szilva!). Aztán irány az Aréna mögötti pub, ahol nem várt látvány fogadott. Kint alig pár látogató, és bent is több az alkalmazott, mint az „ivó ember”.
Valamivel több mint két órával előtte semmi sem mutatta, hogy itt ma meccs lesz.
Ezt csak erősítette, hogy a szomszédos asztalnál arról folyt a diskurzus, vajon játszik-e ma a DAC, és ha igen, akkor otthon vagy idegenben. Számomra ez olyan „erővel” hatott, mint ha Neil Armstrong megkérdezte volna Houston-t 1969-ben, hogy ez a hely, ahová most leszálltunk, a Hold vagy esetleg a Mars? Tényleg vannak olyanok még, akiket nem érdekel a foci Dunaszerdahelyen, és hidegen hagyja őket a DAC? Ezek szerint!? Igaz, mea culpa, engem nem vonz a peca, és a halakat sem ismerem. Épp csak a pontyot, azt is csak azért, mert a Pistabá mindig posztol képen hármat, ha nyer a DAC.
Végre megjelentek az első szurkolók is, és az egy fecske ezúttal nyarat csinált.
Tíz perc alatt csaknem helyreállt a rend. Csaknem! Ha tippelnem kellett volna, mennyien leszünk vasárnap este a stadionban, csak félve saccoltam volna ötezer fölé (tévedtem! 6100+). Az eredménnyel még ennél is óvatosabban bántam. Nehéz meccsre számítottam. Masszív védekezésre, nehezen áttörhető falakra. Ebben sem lett igazam – hál’istennek –, vagyis beigazolódtak párom szavai: „figyeld meg, szétcsapjuk őket!”. Hm…
Az első húsz percben minden úgy történt, ahogy azt korábban vártam.
A vendégek kapusa is mintaszerűen húzta az időt, majd egy leheletfinom emelés után (már ez felért egy góllal), Bayo megnyitotta a „rendelést”. Ami ezután következett, egy fogorvosi kontrollra hasonlított, ahol „Nagy Mihály” barátunk ül a székben. A tapasztalt doki egy hanyag mozdulattal fölé hajol, és csak ennyit mond: „pánikra semmi ok Mihály, öt perc az egész, nyugi nem fog fájni. Esetleg egy kis utókezelésre is szükség lesz majd!” Hát igen, az orvosnak sose’ fáj (hehehe). 5 perc, három fog ex!
Egymás után kétszer sem ért véget rendesen a gól utáni szokásos „csinnadratta”.
Bocsánat ezért az elcsépelt szóhasználatért. Bayo ismét beköszönt, ami után el sem kezdődhetett a „Micsoda álom”. Ahogy Bíró Tomi mondta egyenes adásban, jött a harmadik gól. Kalmár lökete mattolta Kirát, a nagymihályi kapust. Apropó, a vendégek kapusa valószínűleg gyermeteg zavarában, minden bekapott gól után nagyot kortyolt a „csodapalackjából”. Vagy ha már az előbb a fogorvost emlegettem: öblített egyet…
„3:0, megmondtam, hogy szétcsapjuk őket!”
Nem csavartuk takarékra a teljesítményünket, brillírozva duplázhattunk is volna! 3:0-nál már láthatóan nincs akkora nyomás egy focistán, és a szigorú drukker is könnyebben megbocsájtja, ha kimarad egy ziccer.
De mekkora ziccer, azangyalát! Megint a Bayo! Így vonultunk szünetre, inni, pihenni, mosakodni (még mindig óriási volt a hőség). Fordulás után láthatóan átszervezte a csapatot a mester. Már félgőzzel is vertük a zemplénieket. Belefért Macej bakija is. Most se felejtsük el, a kapus a „legőrültebb” focista. Ha egy mezőnyjátékos hibázik, ott van még kilenc társa, aki jobb esetben helyrehozhatja a dolgot. Nem is veri senki nagy dobra. De ha egy kapus bizonytalankodik – vizeslepedőt rá! Belőle csak egy van, mindenki mutogat (Ha jól emlékszem, még 0:0-nál hatalmasat védett – az a dolga, persze).
És jött még az „utókezelés”, tanítani való passz után gyönyörű befejezés.
Vida Krisz 4:0, helyi érzéstelenítés nélkül. Na jó, a végén szépítésre is futotta a keletieknek. Szép volt fiúk! Még szebb lenne, ha a kis naptáramban javításra szorulna a következő hazai mérkőzés időpontja. Attól függ, Minszkben hogyan alakul a sorsunk csütörtökön. Bele se merek gondolni, de miért ne sikerülne? Szétcsapunk mindenkit!
(Roberto)