Müller Péter azt írja, a régiek még tudták, hogy „felfelé kell élni”. A mai férfiak miért nem tudják ezt? Ha megtartják magukat igaznak, becsületesnek, erényesnek, egyúttal fent tartják magukat. Felemelkednek a lesüllyedés helyett. Fent lesznek, fent, abban a varázslatos éterben, amiben még léteznek a királyfik és királylányok is. Ott, ahol még a királyfik is hitték: egy magasztosabb lét a cél.
S most kik ezek a férfiak itt körülöttük? Ez a sok izom és erő kemény harcot vív a természettel. Főleg a maguk természetével. „Harc mindhalálig!” – üvöltik, s egymás torkának esnek egy-egy jobb cupákért.
Közben pedig mintha savaztak volna a kertjükben, úgy halnak ki mellőlük a barátaik, úgy hidegül el tőlük a családjuk. Így válnak antipéldaképpé, és így teszik tönkre az eddigi, gondosan felépített életüket – visszafordíthatatlanul.
Parádéztok a sétányokon, szeditek fel a finom barna testszínt, izmoztok a kistrikóban, villanjon a tetkó, virítson a fuksz, de az óra és a slusszkulcs is legyen azér’ menő.
Lehet titeket szeretni? Tényleg szeretve érzitek ti magatokat? Biztos? Nehéz kérdések ezek. De ha úgy tesszük fel őket inkább, hogy ki/mi az, aki/ami szerethető? Akkor tudjuk is a választ: aki/ami számunkra szép. S Ti, Férfiak, a kistrikó és izomréteg alatt, mennyire vagytok szépek?
Egy férfi sorsfeladata, hogy férfi legyen. Ha már férfi lett. Ez egy remek esély arra, hogy a megadatott erővel, hatalommal, rátermettséggel a fentit szolgálja. De legalábbis megköszönje. Megköszönje azt, hogy férfi lehet, s hogy az erő és a hatalom is megadatott.
Sosem késő felfelé élni! Itt az idő
a jót választani a rossz helyet,
az izagat a hamis helyett,
a erényt a mocsok helyett,
a gerincet a puhatest helyett,
a szívet a pénz helyett,
a szerelmet a virítás helyett,
s magadat a kirakati bábú helyett.