Mint az tudvalévő, minden generáció kitermeli a maga minőségi előadóit, de ugyanúgy a maga Mr. Presidentjeit is.
Minden korszaknak megvan a maga divatja ahogy zenében, úgy az öltözködésben, filmművészetben, mindenben. Sokan állítják, hogy manapság az úgynevezett „trash” korszakát éljük, mikor nem mérvadó az igényesség vagy a jóízlés, elegendő, ha megfelelő tömegeket tudunk megmozgatni azzal a szeméttel, amit a piacra okádunk az általunk elfogyasztott nagy adag szereplési vágytól.
Az ilyen alkotások ellen a legjobb védekezés az, ha megpróbáljuk nem komolyan venni azokat, és kivárjuk azt a pár napot, amíg lecsengenek. Ha lecsengett, megveregethetjük a vállunkat, ez is elmúlt.
Aztán majd tizenöt-húsz év múlva újra összekarmolhatjuk magunkat, mikor valamelyik túlbuzgó előássa ezeket a csodás műveket a fiókból, ráragasztja a retró címkét és újra rászabadítja a közízlés már amúgy is gyenge lábakon álló kánonjára.
Sokszor bizonyítottuk már önmagunknak, hogy ami egyszer régen szar volt, azt ettől függetlenül bőven el lehet sütni még egyszer. De tényleg ennyire nagy volna a baj a retróval?
Nem, egyáltalán nem. Az élet bámulatos szervezettségét dicséri, hogy az emberek nagy általánosságban ugyanazokon a fejlődési szakaszokon esnek át.
Bizonyított, hogy a végleges, jellemet meghatározó ízlés a kamaszkor utolsó szakaszában alakul ki. A kamaszkorban az ember általában lázadó korszakát éli, hajlamos homlokegyenest szembemenni az előző generációk korral alanyi jogon együttjáró bölcsességével, és lelkesen keresi önmagát a társadalomban. Ennek köszönhetően hajlamos az éppen aktuális divat oltárán feláldozni minden régi zsánert, és előszeretettel csinál magából teljesen idiótát.
Ez bizony tény, visszagondolva mindannyian fel tudnánk idézni kamaszkorunkból valami olyan tettünket, ruházatunkat vagy bármi egyebet, amire utólag visszagondolva csak nevetünk.
Mire lecseng a kamaszkor és alábbhagy a hormontangó, az ember lenyugszik egy cseppet, és tágabban kezdi a világot vizsgálni. Optimális esetben az ember sok mindenben táplálkozik szülei példájából. Ez az a szakasz, mikor először ismerjük el, hogy ,,áh, talán nem is olyan hülyeség az, amit a fater mondott!”.
Innentől hajlamosak vagyunk visszafordulni a múltba, és elkezdjük utánozni azt. És lám, ez máris az első lépés a retróhullám felé.
Semmi baj azzal, ha egy előző kor divatját és értékeit átmentjük a mi korunkba, azt érezvén közben, hogy feltaláltuk a spanyolviaszt.
A retró állandó eleme a közízlésnek, nem a mi találmányunk, és nem is a szüleink generációjáé. Minden kor visszafordul önmagába, így válnak klasszikussá a popkultúra egyes elemei, és így születhetnek új műfajok is.
Hallgassuk csak meg a ’80-as évek Led Zeppelinjét, majd hallgassuk meg a pár éve alakult Greta Van Fleet muzsikáját. Új, mégis retró érzete van, hiteles és igényesen jó. Valami mást, valami újat kapunk, mégis ott van az a kellemesen melengető nosztalgikus érzés.
Vagy hallgassuk meg a Milli Vanilli playbackes esetlenkedését, vagy kapcsoljuk fel a Muzsika TV-t…
Áh, mindegy, nem minden nosztalgia kellemes.