(A DAC EL-szerepléséről, kicsit másképp)
„Mint a villám tépte magányos fenyő”, vagy, mint a „szunnyadó vulkán”, mely új erőre kap. Ilyen volt a DAC ébredése Európára. Hosszú várakozás után, többszöri nekifutásra sikerült kilépni saját árnyékunkból. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bajnokságban való szereplésünk hozadéka a nemzetközi szintér, egyként rugaszkodunk el a földtől. Persze, ez a huszonöt év nem múlhatott el nyom nélkül. Az, hogy mire leszünk képesek, nem tudhattuk előre, de hogy mit várunk „Európától”, igen.
Elfoglaltuk méltó helyünket a térképen, és az UEFA újból megtanulta a három betűből álló kombinációinkat.
Egyszerűen csak odafordítottuk arcunkat a fény felé, hogy mindnyájunkat egyformán átragyogja annak simogató és vigyázó oltalma. A sorsolás közeledtével volt, aki találgatott, esélyt latolgatott, míg mások a sorsra bízták az egészet. Ez jó csapat, ez nem, amaz messze van, de lesz, ami lesz. Már ott vagyunk, már nem veheti el tőlünk senki. Aztán jött a grúz Tbiliszi. Sosem bocsátkozok tippelésbe, de nem szoktam szakmailag elemezni a meccseket sem. Amikor megkérdezték tőlem, milyen csapat ez a Tbiliszi, egyszerűen ennyit válaszoltam:
Nos, a Dinamo Tbiliszi, a grúz „Slovan”. Ez azonnal betalált!
Ha nem is játszi könnyedséggel, de mi kiejtettük a grúz Slovant! Ezt a nagy múltú egyesületet. Már ez nagy dolog volt, ráadásul idegenben, egy hatalmas stadionban húztuk be a strigulát. Majd közbeszóltak az „égiek”, mikor a Maestrót a magyar nemzeti tizenegy élére nevezték. Perszehogy elfogadta, hiszen tízből kilenc edző ezt tenné. Ez egy érzelmi szint is, a dicsőségen túl. (Tízből kilenc! Az az egy, aki maradna, a Radványi Miki volna, mert neki az élete a DAC – remélem ezzel senkit nem sértettem meg!)
A grúz „Slovan” után, a belorusz „Slovant” kaptuk. Evés közben pedig megjött az étvágyunk!
Túljutva az első selejtezőkörön, már „veszélyesebb vizekre” eveztünk volna, pont, amikor a kormánykereket markoló kezek kicserélődtek. Amikor ez a 25 éve szunnyadó vulkán újra a legnagyobb erővel tombolt, és ontotta „varázsát” minden irányba. Rengésétől egyre magasabbra távolodott talpunk a biztonságos talajtól. A hazai vereséget hirtelen egy apró koppanás követte. A sokezer láb újra a földre huppant, hálával gondolva az addig elért sikerekre.
Persze, nem lettünk volna igazi DAC-osok, ha nem bíztunk volna még mindig a csodában!
Azért, valljuk be őszintén, az otthoni 1:3 után a könnyező Szűzhöz hasonló spirituális jelenséggel ért volna fel a minszki továbbjutás. De nem lennénk DAC-osok, ha nem játszottunk volna el ezzel a forgatókönyvvel. Még mindig a szentpétervári fehér éjszakákra gondolva „vadásztunk” nézhető adókra és netes közvetítésekre. Ismét összejöttünk hát páran az egyik kocsmában. A technika ördöge is megtréfálta a maroknyi csoportot, mivel képünk már volt, csak a hang veszett el valahol az éterben. Majd az orosz nyelv szépségeit is feleleveníthettük. Persze, csak azok, akik a DAC legutóbbi európai kalandjaira is emlékeznek. Nekik még megadott a „nyikda nyeatszúsztvujet” jelentés a suliban.
Elhoztuk magunknak a jövő történelmét, mert mertünk nagyot álmodni!
Véget ért valami, de csak az út egyik részén vagyunk túl. Ha fáj is a felismerés, nyugtasson meg mindenkit a tudat, hogy már nem a Moravanyval, meg a Kysucký Lieskoveccel (a kontraszt odavág!) hadakozunk. Évről évre egyre erősebbek leszünk– igen –, talán már jövőre újra megélhetjük vágyainkat. Mit üzenhetünk hát a jövő nemzedékének 2018-ban? Elhoztuk magunknak a jövőt, ami nektek már csak történelem. Elhoztuk a sok emberi sorsot, a vágyakat és a mosolyt. Lesz majd, ami összeköt, és lesz, ami elválaszt. Egy új esély, egy új élet, egy új remény! Csak rajtunk áll, megélni akarjuk boldogan, vagy megérteni és hibákat keresve bosszankodni rajta. Én tudom melyiket választom…!
(Roberto)