(DAC–Zsolna, kicsit másképp)
Augusztusi gyerek vagyok, Szent István napján születtem. Tavaly ilyenkor emlékezetes meccset játszottunk a zsolnaiakkal. Nemcsak a győzelem miatt maradt meg bennem élénken. Akkor szomorúság is bőven vegyült belé. Ahogy akkor, most ismét szépen megtelt az Aréna. Pár nappal ezelőtt még aggódtam a korai kezdés miatt, de végül ezt is megoldotta a Teremtő. A felfrissülést éppúgy áhítottuk, mint a győzelmet. Bár nem jött össze, egykönnyen ezt a DAC–Zsolnát sem feledem majd. Kapkodtam a fejem jobbra-balra, amikor és ahogy felköszöntöttek.
A DAC-nak hála, barátok vesznek körül, a barátoknak hála, a DAC körülöleli mindennapjainkat… Marin a Slovanba igazolt.
A DAC házatáján mostanában minden nap történik valami. Bár legutóbb azt írtam, hogy nem megyek bele okfejtésekbe, nem egyszerű csak úgy elsiklani a dolgok felett. Egyértelmű, hogy néha nem képes az agyunk felfogni mindent maradéktalanul, pláne, ha elvarratlan szálak maradnak. A sors furcsa fintora, három órával a meccs előtt játszott velünk egy hatalmasat.
Nyilvánosságra került, hogy Marin a Slovanba igazolt! És ez már nem mendemonda, ott állt feketén-fehéren, felette a képen égszínkék mezzel a kezében. Nehéz elmondani, mit éreztem abban a pillanatban, de még a következőben is. Egyik érzelmi végletből a másikba estem. Próbáltam leolvasni Marin arcáról, hogy mi vezetett ide, de valahogy csak ugyanazt a döbbenetet láttam, amit a sajátomon.
Útban az Arénába, ismét eszembe jutott a tavalyi 4:2, ettől valamelyest visszatért a meccshangulatom.
Késve érkeztünk, már a névsorolvasásnál tartott a szpíker. Elfoglaltuk a helyünket, és kisvártatva mindent beterített a sárga-kék füst. Hirtelen sötétségbe borult a lelátó. Mire a füst felszállt, és a csapatok egymásnak estek, már ezer fokon pörögtem. Párom meg is jegyezte, hogy biztosan imádkoztam az eredmény miatt, innen ez a kincstári optimizmus.
Aztán lekerültek a korábban felhúzott piros-fehér-zöld színű esőkabátok (amúgy nem is esett, csak az élőkép része volt). Játékunkban ott volt a tűz, köztünk pedig a szenvedély. Ez az összhang ismét parázsló perceket hozott. Csak a gól hiányzott! Pedig az első félidőben volt pár ígéretes helyzetünk.
Fordulás után kapusunk többször is hatalmasat nyújtózkodott. A hálónk érintetlen maradt.
Az utolsó utáni pillanatig bíztam a győzelemben, majd véget ért a találkozó, gól nélkül. Gólok nélkül. Egy picinyke, fű alatt a kapuba guruló labda sem jött össze. Csak félig teljesültek az imáink. A több mint hétezer ember elözönlötte az utcákat, a bárokat és a kocsmákat. Elkezdődött a „harmadik félidő”. Mi is visszamentünk nyugodjék nagyapám kedvenc „füstös” helyére. Az évtizedek során megváltozott, egykor ő cimborált ott, mostanában mi. 0:0-ról indultunk, és azzal is érkeztünk. Elmémben átfutott a szokásos kérdés: vajon mit írok majd a jegyzetembe erről a 0:0-ról? Másnap reggel képzeletben még mindig üres lap hevert előttem. Az aljára gondoltam, odaírom, hogy köszönök mindent…
Szóval köszönök szépen mindent! A nulla nullát is!
(Roberto)