(DAC–Szered, a pályán kívülről)
Ha azt mondom, Szered, hirtelen két dolog is az eszembe jut. Az egyik, hogy apám ott volt katona, a másik pedig a szeredi kekszgyár, lévén, édesszájú vagyok. Csak a focicsapatuk az, ami eléggé ismeretlen számomra, és gondolom mások számára is. Legfeljebb a hetvenes évek divíziós korszakából rémlik valami, az is csupán a krónikákból. Most mégis itt vannak, feljutottak az első ligába. És ha már itt vannak, jól elvertük őket, mint jég a határt. Ami az időjárást illeti, nos az volt rendesen! Nedvesen, szelesen. Csak én nem voltam meccsen, nem mehettem! Igazoltan hiányoztam:
🙁 🙁 🙁 🙁 🙁
A vasútnál ünnepnapon műszakot csak halotti levél ellenében lehet kimenteni…
Próbáltam átadni magam a fílingnek, de amikor elmentem az Aréna mellett, éreztem, hogy szinte megszakad a szívem.
Ugyanúgy hangolódtunk a meccsre, mint máskor, csak alkoholmentesen! Egy óra a törzshelyünkön, majd irány az Aréna a cimborákkal. Illetve annyi volt a különbség, hogy ezúttal csak kíséret voltam. Kitől kapok puszit a góloknál? – kérdezte a menyasszonyom, mire én azt válaszoltam, hogy majd vasárnap reggel bepótoljuk, mind az ötöt (kvázi ezzel eltaláltam a végeredményt!).
Nyitókép: Örzsik Ödön
Amerre a szem ellátott, sárga-kék szurkolók hada, mindenki a stadionba igyekezett. Az én társaságom is áthaladt a forgókapun, csak néztem, ahogy eltűnnek a látószögemből. A sarkon még kezet fogtam a Chilivel, meg a Vladóval, majd a műsorfüzetet beszerezve irány haza átvetkőzni vasutas szerkóba.
Munkába menet éppen a névsorolvasásnál tartott az Aréna. 36-os számmal Martin? Jedlička!
Szolgálatba állva fél szemmel a DAC szöveges közvetítését kémleltem. Az Aréna tőlem mindössze két kilométerre volt légvonalban. Fényeit is láttam a horizonton, de a pocsék idő miatt a hang „nem jött át”. Ömlött az eső, dörgött és villámlott… Közben Vida Krisz két gólt rámolt be a vendégeknek – írja a honlap, és üzenetet is kaptam. A 37. percben az online megadta magát:
Kedves olvasóink, a szakadó eső miatt sajnos kénytelenek vagyunk egy időre megszakítani a szöveges közvetítésünket. Elázik a technika…
Még szerencse, hogy párhuzamosan elcsíptem Laci élő adását a Facebook-on, és megint jött az üzenet a páromtól – 3:0! Huk a gólszerző (később átírták öngólnak, de üsse kő)!
A második játékrész elejére valamelyest lecsendesült az égi áldás, így hangfoszlányokban végre „közelebb került” a stadion.
Egyvalami „hangját” nem lehet összetéveszteni semmivel, és ez a valami a gól! A hangorkán után nyilvánvaló volt, hogy ismét gólt szerzett a DAC – 4:0. Majd a szpíker a góllövőt is bemondta: Kalmár? Zsolt! Kalmár? Zsolt! Kalmár? Zsolt! De ki volt a szpíker? Istenem, ez így mennyire szürreális, hm. Az eszemet sem tudom, mikor voltam kénytelen kihagyni hazai meccset?! Talán még anno a Zólyombrézó ellen, amikor a régi stadionban az északi kanyart búcsúztattuk. Az a meccs 5:1 lett, minő véletlen!? Öt gól… Ahol négy elfér, helye van az ötödiknek is – ha már korábban megelőlegeztem. Tretyakové lett a kegyelemdöfés – 5:0 – az enyém pedig a telitalálat! Ahogy hallottam, valóban hatalmasat „döfött” az ukrán…
Ha már nem mehettem meccsre, legalább „tipmikszűtem vóna” az öt gólra! De azt sem… Azért lesz, ami kárpótol!
(Roberto)