Fotók: Ugróczky István, ill. archívum
A nyárasdi kézilabda eddigi legkiemelkedőbb korszakának egyik legfontosabb egyénisége, kupagyőztes, bajnok, olimpikon, és még sorolhatnánk. Sok leányzó cseperedett fel értő kezei között, egyik megalapozója a sportág méltán népszerű dunaszerdahelyi egyesületének. Németh Jolánnal volt miről beszélgetnünk.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2018/09. számában.
A közelmúltban jelent meg a sajtóban, hogy befejezte edzői pályafutását a dunaszerdahelyi kézilabdaklubnál. Annak idején azonban az összevont klub egyik elődjének alapításában is részt vett. Hogy is történt ez?
Lényegében mindig is hobbiként csináltam. Építész vagyok és mint igazságügyi műszaki szakértő is dolgozom, csak hát mint egykori kézilabdás, van az emberben egyfajta küldetéstudat. 2007-ben ezért is hagytam ott a városháza építésügyi osztályát, amikor Szabó László, a Sportgimnázium igazgatója a feleségével létrehozták a Magán Szabadidőközpontot Dunaszerdahelyen. Lépes Gyurit és engem bíztak meg, hogy felépítsük a központban az utánpótlásnevelést és szerezzünk diákokat, edzőket. Ő a fociban, én pedig a kézilabdában. Aztán nekifogtunk, kijártam iskolákhoz. Nádszegre, Alistálba, Megyerre, Bősre és Szerdahelyen a Vámbéry iskolába, majd fokozatosan kezdtek jönni a gyerekek. Néhány év után az előkészítő bajnokságokban már játszottak a mieink, de én szerettem volna őket elvinni klubokba.
Miután ez Nyárasdon és Szerdahelyen sem sikerült, Lépes Gyuri javaslatára létrehoztunk a sportgimin belül egy klubot. A Talent volt Dunaszerdahelyen a nagyobb, de időközben mi is felfejlődtünk, és elkezdődött egyfajta egészségtelen rivalizálás a két klub között. Máig nem tudom, miért?!
Ekkor az egyik alpolgármester úr (Horváth Zoltán – a szerk. megj.) állt elő azzal a javaslattal, hogy egyesüljön a két sportklub. Ezzel egyidejűleg a szövetség is indított egy programot, mely során regionális kézilabda központokat hoztak létre, és az egyik ilyen Dunaszerdahely központtal alakult…
Nálunk elérhető közelségben van a világ egyik legjobb klubja, a Győr, ami viszont Magyarország, és nyilván a kézilabda központok célja a hazai kézilabda fejlesztése…
Motiválja a gyerekeket és ez nagyon jó. Győr jelenleg egy más kávéház, de azért 1-1 lányunk bekerül az akadémiára. Annak idején, mikor még én is aktív játékos voltam, a 80-as, 90-es években teljesen más szinten volt a hazai kézilabda. Csehszlovákiával EB-t nyertünk, világbajnoki másodikok, olimpiai ötödikek voltunk, most viszont kijutni sem tudunk.
Hol ment félre az egész?
Mikor Csehszlovákia különvált, a csehek továbbra is tudták a sportot államilag finanszírozni, szervezni.
Szlovákiában viszont a mai napig nincs ilyen szervezet, amely ernyőt képez a szövetségek felett. Minden klub külön-külön próbálja valahogy magát fenntartani. Most jöttek ezek a regionális központok, és azt lehet mondani, a dunaszerdahelyi innen egészen Párkányig, Aranyost, Naszvadot és Gútát is beleértve összefogja a régiónkban a csapatokat. Csak én úgy látom, hogy ez még nem működik úgy, ahogy kellene.
Felülről próbálják összefogni, felépíteni az egészet, pedig az építészetben is alulról kell megalapozni a jó felépítményt. Észrevettem, hogy a tapasztalatomra, véleménynyilvánításomra nincs szükség ezen a téren sem, így eljöttem. Nem szeretnék csak bokréta lenni egy szép kalapon.
Mi az, ami itt hiányzik?
Jók az edzések, jól dolgozunk Szerdahelyen, jól dolgoznak a központunkba tartozó valamennyi klubban is a lelkes edzők, csak most már a minőség mellett az edzésmennyiséget kellene növelni. Alig van testnevelés óra, nem nevelik arra a gyerekeket, hogy mozogjanak. Pedig ők pontosan ugyanúgy igénylik a mozgást, mint mi annak idején, de ehelyett délután négyig ülnek az iskolában.
Ez egy össztársadalmi, oktatásügyi probléma, és egyértelműen ennek számlájára lehet írni, hogy Szlovákia így lemaradt a sport területén már nemcsak a fejlett országoktól. Még be tudnánk hozni a lemaradást, ha mondjuk a régiónkból ide jönnének a lányok a Sportgimnáziumba. Erre mi történt: nyolc klub tartozik a régiónkba, ahol egyenként 2-6 edző dolgozik a lányokkal és 1 (!) lány jelentkezett a sportgimibe, majd ő is inkább átment a szomszédos gimnáziumba. Ezt egyértelműen a klubunk kifelé irányuló rossz kommunikációnak tudom be. Mi itt Szerdahelyen azt hisszük, hogy mi vagyunk a legjobbak, és majd mi megoldjuk, amit követel a haza. De akkor minek a „régió” fedőnév?!
Hát igen… Ugorjunk vissza az időben: nyilván amikor Ön volt kislány, még sokkal kevesebb inger érte a gyerekeket, mint ma, de amennyire tudom, Ön azért elég sok mindent így is kipróbált, ami a sportot illeti…
Szerencsénk volt Nyárasdon, hogy mindent csinálhattunk. Télen pingpongoztunk, korcsolyáztunk, nyáron atlétika, a kézilabdához pedig, ugye, minden kell: dobni, ugorni, futni. A férjem kezdett kézilabdázni Nyárasdon a lányokkal. A nulláról indultunk, de jöttek a sikerek. Mikor befejeztük a középiskolát – én Pozsonyba jártam – ifistaként csehszlovák bajnokok lettünk. Aztán elmentünk főiskolára, ki-ki Nyitrára, Pozsonyba, és az ottani első ligás klubokat erősítettük. Közben fokozatosan kiépült a nyárasdi csapat is, és idén éppen 40 éve annak, hogy még második ligás csapatként megnyertük a Csehszlovák Kupát.
1978-ban járunk…
Azon a héten volt az államvizsgám az építészeti karon, amikor a kupadöntő. Éppen ezért nem jártam edzésekre, de a pszichika sokat tesz, és nagyon feldobott, hogy meglett a vizsga. Emlékszem rá, mikor bemutatkoztam a bírónak: inžinierka Némethová – olyan büszke és fáradt voltam, de a pályán szárnyaltam. 🙂
Ön szerint miben rejlett a nyárasdi csoda titka?
Amikor Nyárasdon volt egy erős csapat, azt az emberi kapcsolatok alakították olyanná. Legfőképp ezek számítanak! Mindig kell egy jó csapat a jó csapat körül! Ez ma is így van. Ha nincs lojalitás a klubon belül az edzők közt, ha a kollégák, szülők csak a saját gyerekeiket helyezik előtérbe, és így tovább, akkor minden jó kezdeményezés elhal. Mi anno fiatalok voltunk és lelkesek. Hazaiak és barátnők.
Talán abban is szerencsénk volt, hogy a szüleink vezető tisztséget töltöttek be – édesapám volt a TSZ-elnök, egy másik szülő a zootechnikus, és így tovább. A szövetkezet támogatta a csapatot, és miután felépült, a sportcsarnok mindig tömve volt. A kupagyőzelemmel pedig kinyílt a világ. El nem felejtem, mikor mondták edzésen, hogy megvolt a sorsolás Baselben, és megkaptuk ellenfélnek Párizst. Egy olyan párizsi negyed csapatával játszottunk, ahol kommunista volt a polgármester. Úgy fogadtak bennünket, hogy ők is a kommunizmusért harcolnak. Na, gondoltuk, ti nem tudjátok, miért harcoltok…! 🙂
Ön, ugye, olimpikon is, amit azért nem sokan mondhatnak el magukról a régiónkból. Moszkva, 1980: mire emlékszik abból az időből, illetve az ottani körülményekből?
Az a csúcs. Pechünk volt, hogy épp Moszkva, lehetett volna azért máshol, de hát ne panaszkodjunk. Az olimpia légköre elképesztő, a felvonulás a megnyitón egy álom. Aztán ott van, ugye, az olimpiai falu, ahol összefuthatsz olyan akkori világsztárokkal, mint a brazil kosarasok vagy a kubai futók voltak.
Volt egy hatalmas étterem, és mi folyton figyeltük, melyik asztalnál ki ül, és mentünk velük fényképezkedni. Képzeld csak el, hogy egy Messivel vagy egy Bolttal is reggelizhetsz…!
Az olimpián az utolsó mérkőzésükön döntetlent játszottak a magyarokkal, és így ők jobb gólkülönbséggel lettek negyedikek, Csehszlovákia pedig az ötödik. Mire emlékszik abból a meccsből?
Ma is ez a rémálmom: legfőképp arra, hogy azt én toltam el…
Ezt nem tudtam. Hogyan történt?
Jó meccsem volt egyébként, gólokat is dobtam, de a magyarok jobbak voltak nálunk. Három-négy másodperc volt hátra. A kilencesről jött egy szabaddobás. Volt egy majd kétméteres játékosunk, Foltýnovának hívták, és mindenki arra számított, hogy neki lejátsszák, mert ő aztán az esetek 95%-ában bedobja. De az egész magyar csapat ott állt feltartott kézzel.
Én átlövőként kiálltam a szélre, és ezt egy másik játékos, Kuťková, észrevette, és odaszólt Horalovának, akinél a labda volt, hogy adja le nekem, mivel én szabadon állok. Így is lett, és ezen én is meglepődtem, aztán felugrottam és lányos zavaromban telibe találtam a kapust.
A csarnok körül jött utánam és kiabált rám az edzőnk, aki egyébként pozsonyi magyar volt, egy kis orosz katona pedig gépfegyverrel utánunk, mert közben elhagytuk a védelmi zónát. 🙂 Ez a meccs mély nyomot hagyott bennem, és később, a meccsek végén mindig le kellett cserélni, mert bepánikoltam, és mindent kihagytam. Annyira sajnálom azokat, akik a fociban tizenegyeseket hagynak ki, mert pontosan tudom, mit éreznek. Mindig mondom is a lányaimnak, hogy ha ez most történik, engem a Facebookon szétszednek. 🙂
Történt olyan is még az olimpia előtt, hogy Nyárasdon játszott egymással barátságos meccset a csehszlovák és a magyar válogatott. Létezett itt, ugye, B-közepünk, és mondom az egyik tagnak: te Dani, nem ám elkezdtek itt a magyaroknak szurkolni, mert minket kizárnak megint a válogatottból, mint a VB előtt. Ő erre azt mondta, dehogy, megbeszélték, mindkét oldalnak tapsolni fognak. Így is lett, a magyaroknak egy kicsit mindig jobban tapsoltak, de ez jól ment egészen a legvégéig, amikor elveszítettük a labdát, a debreceni szélső meg belőtte a győztes gólt, mire itt 1500-an felugrottak, és nyílt színű ovációban részesítették a magyarokat.
Odajött az öltözőben Foltýnová, a csapatkapitány, és mondja, amint hazamegy Zlínbe, megkérdezi a maminkáját, mit csinálhattak itt az egyszerű parasztokkal, mert itt biztos valami disznóság történt, hogy ennyire utálják őket. Mondom, Milena, én elmondom mi történt… 🙂
Klubszinten ilyen emlékezetes csaták Nyárasdon?
Főleg a nemzetközi meccsek, ahol mindig a négy közé jutottunk. Egyszer viszont a Podgoricával játszott a Nyárasd döntőt a KEK-ben (1984/85), és ez már olyan, mintha ma a fociban a DAC játszana a Barcelonával. Abban az évben viszont mi már a férjemmel Partizánskéban lettünk országos bajnokok.
A csúcskorszakban egyébként hogyan nézett ki – hivatásszerűen lehetett űzni a kézilabdát, vagy kellett azért mellette dolgozni?
Mindenkinek kellett, hogy legyen munkahelye, de mivel hozzám műszaki felügyelőként a dunaszerdahelyi, galántai és a komáromi járási sportlétesítmények tartoztak, könnyű volt összeegyeztetni a sporttal. Voltak, akiket felvettek a szövetkezetbe, és be se kellett járniuk dolgozni. Én viszont soha nem voltam ún. profi.
„Ennyi ember előtt én a labdát szoktam kergetni, nem beszélni” – mondta, mikor tavaly átvette Dunaszerdahelyen a Pro Urbe-díjat, majd az euforikus hangulatra emlékeztetett, ami egykor a kézilabdát övezte. Összevethető ez a hangulat azzal, ami ma Dunaszerdahelyen van?
Kezd rá hasonlítani, igen. Kívánom, hogy legyen kicsi a sportcsarnok, hogy Pozsonyba kelljen menni játszani, mint nekünk, és teljesítményben is eljussunk oda.
Az a helyzet, hogy fiatal és ambiciózus a női csapat Dunaszerdahelyen, nagyszerű az utánpótlás. Kell sok ifi válogatott minden szinten, és ami még ehhez kellene, az a pénz.
Most szeretnénk elérni a legfelsőbb ligát, és ez a legnehezebb ugrás. Négy évig nekünk sem sikerült Nyárasdon, mert azért aki onnan kiesik, az mindig erős csapat. Azután viszont megszakításokkal, de 17 szezont játszottunk le ott.
Miután Dunaszerdahelyen befejezte, mennyire tud eltávolodni a kézilabdától?
Nem igazán. 🙂 Németh Lívivel, Krisztián (DAC – a szerk. megj.) feleségével és Rajkovics Orsolyával újraélesztünk egy klubot. Ez lényegében a volt szerdahelyi edző, Szenczi János egykori klubja, a Tempo DAC jogutódja. Kihoztuk Nyárasdra, a nevét megváltoztatjuk a faluéra: Tempo Topoľníky – Hejrá Nyározsd.
Tavalyelőtt kezdtünk itt ovisokkal foglalkozni. Edzőtársaim az alelnökök, Szenczi Jutka, a János lánya, a tiszteletbeli tag és én vagyok az elnök. 🙂 Megpróbálunk egy „restartot” itt Nyárasdon. Tapasztalat van bőven. Múltja is van itt a kézilabdának, érdeklődés is a gyerekek részéről. Tisztességesen és sokat fogunk dolgozni, aztán bizonyára támogatókat is találunk.