(Szenice–DAC, kicsit másképp)
A pontok, igen azok az értékes bajnoki pontok. Éppen a gyengébb csapatok ellen volt szokásunk elhullajtani őket. Azok ellen, akik rendszeresen a tabella végén kullogtak, és akiket néha a csoda tartott bent a ligában. Vagy mert akadt még náluk is gyengébb.
Az ilyen értékes pontok, illetve azok hiánya tudtak a legjobban fájni eddig a végelszámolásnál. Amikor jött a „mindenható” és számot vont az egész évi teljesítményünk felett. És mi fejünket lehajtva magyaráztuk a bizonyítványunkat. Ennek most talán vége, csak a levelek hullanak ősszel a mélybe!
Levelek hullanak a földre, és visszaadják magukat a földanyának. Közben a bajnoki pontok hazautaznak!
Az örök körforgásban egy pillanat az egész, csak az látja meg, aki érez. Nem egyszerű dolog, most sem volt az. Hiába a sok próbálkozás, ha pontatlan a befejezés. Mint az apró mag, mely a levéllel együtt száll alá, de a szél messzire fújja. Rosszkor volt rossz helyen, és túl könnyűnek találtatott a megmérettetésnél.
Lehet, hosszú kilométereken keresztül „utazik” egy felhő hátán, míg leesik, vagy egyszerűen elsorvad. Akkor legyen végre foci! Egykor valaki azt mondta nekem, hogy nem érdemes túl komolyan venni. Olykor hagyni kell magunkat sodródni a széllel, pont, mint az a pici magszem. A hűség az, ami miatt nem szabad, teljesen hátat fordítani neki. Szóval nekem ezt jelenti a DAC! De főleg alázatot!
A hűség és az alázat, két értékes dolog. Értékesebb mindennél, fontosabb talán a győzelemnél is.
Egy elmormolt fohász az égiekhez… A győzelem végül összejött! Kellett hozzá a két büntető is. De végső soron a győzelembe vetett alázat hozta meg a sikert.Ez a győzelem sokkal érdekesebb, mint a „nagy” csapatok elleni. Mint például legutóbb, a Nagyszombat elleni. Pont azért, mert a szenicei kötelező volt. Apropó Nagyszombat. Emlékeznek még az akkori jegyzetemre? Most abból idéznék:
Csere: bejött a Pacsi (hogy miért ült, azt én inkább nem firtatom, majd az idő…)
Nem gondoltam volna, hogy egy hét elég lesz, és eljött az az „idő”! Volt egy nyilatkozat, amely mentes minden alázattól. Egy DAC-játékos – és főleg nem ő! – nem engedhet meg magának ekkora „luxust”. Sok kisgyermek példaképe lett Dunaszerdahelyen, pár év alatt, de mindig akadtak olyanok, akik „észnél voltak”. És nem nehéz kitalálni, akik az egekbe emelték, talán pont azok húzhatják le a mélybe is. Csak mi lesz addig? Mert a pontok sem falevelek, hogy a földre hulljanak! Valaki magyarázza el végre az ilyen játékosoknak, hogy tízezer ember előtt a klub címerével a mellükön, nem a miénk a megtiszteltetés, hanem az övék! Mi ide születtünk, és a szerződésünket a sírba visszük magunkkal. Tegyetek érte, hogy legyen miért szeretni benneteket, és nem lesz benne hiányotok. Ha meg mennétek, hát csao…
(Roberto)