Fotók: Fekete Nándor (L. G.), ill. Kétyi Dody (zenekar)
Keveset hallunk, látunk, olvasunk a szlovákiai magyar könnyűzenéről, könnyűzenéből, pedig megvannak a maga lényeges momentumai, ágazatai, képviselői. Idén például szeptemberben Szlovákiai Magyar Könnyűzenei Szemle néven negyedszer valósult meg egy tehetségkutató, október 20-án pedig 20 éves jubileumát koncerttel ünnepli a sokat megélt Expired Passport zenekar. Néhány évvel ezelőtt interjúztunk már velük, éppen ezért Lacza Gergellyel, az egyik alapítóval nem is csak a múltjukról, de a hazai könnyűzenéről általánosságban is beszélgettünk, amelyre a Szlovákiai Magyar Zenészek Egyesülete (SZMAZE) elnökeként is van némi rálátása.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2018/10. számában.
Nem sok csallóközi banda éri meg a második X-et, az Expired Passport viszont épp itt tart. Mi a titkotok?
Talán az, hogy igyekszünk azt csinálni, amit szeretünk, és most már bátran elmondhatom, hogy valóban így van. Azt szoktam mondani, hogy az első öt évünk után lemondtunk arról, hogy világhírűek leszünk, sőt, még arról is, hogy a profizmus felé indulunk, tehát hogy ebből élnénk meg. Marad a hobbi szintű zenélés, azt viszont csináljuk rendesen.
Öt-hat éve jött viszont a zenekarnál egy olyan periódus, amikor a tagok közül volt, aki megnősült/férjhez ment, aztán jöttek a gyerekek, tehát azért vissza kellett fogni a tempót. Amikor Mariannáéknál (Gálffy Hodosy Marianna, az Expired Passport korábbi énekesnője – a szerk. megj.) érkezett a második baba, mondta is, hogy már inkább csak a közelben szeretne koncerteket vállalni. Végül megbeszéltük, hogy talán neki is jobb, ha a gyerekekkel marad, így pedig koncentrálhatott a férjével az Aranymetszésre is.
Nehéz volt az elválás, de emberileg azóta is nagyon jól kijövünk, és ez elmondható az összes korábbi zenekari tagunkról.
Márpedig volt néhány. Tulajdonképpen Te és Vajda András adjátok az egész gerincét, míg a zenekarban összesen már majdnem annyian megfordultak, mint ahány éves…
Az elején egy röpke évünk az útkereséssel telt, de a 2000-es évek elejére kialakult a saját stílusunk és az első albumunkra az első, úgymond klasszikus felállás Wurster Misivel és Strieženec Matyival. Azután ismét átmeneti időszakok jöttek, mikor többen megfordultak a zenekarban, például Vajdi unokatesója, Laci, illetve Vanya Bori. Végül Szampóval (Szabó László) és Mariannával állapodtunk meg ismét, ez pedig egészen 2016-ig tartott. Akkor váltottunk énekesnőt, érkezett Takács Krisztina, egy évre rá pedig Szampó helyett Bartha Tomi (The Butchers).
Az énekes-basszusgitáros cserék alapján lényegében három markáns korszakra bontható a 20 évetek. Te viszont az egészet végigkísérted, hogyan jellemeznéd a három szakaszt?
Az első inkább olyan ősrockosabb volt, a Led Zeppelinhez vagy a Queenhez állt közelebb, főleg Misi hangja miatt. A második korszak eklektikusabb, modernebb lett, a harmadik pedig talán még markánsabb.
Talán nem árulok el titkot azzal, hogy Mariannának inkább az akusztikus koncertek jöttek be, amilyeneket a klubestjeinken adtunk – az ő hanghordozása, hangszíne sokkal bársonyosabb, Krisztáé viszont sokkal erősebb, és rockosabb közegben sokkal jobban tud érvényesülni. Most ebből kifolyólag is tudunk rockosabb koncertlemezt készíteni.
Ha már itt tartunk, a koncertlemezről mit tudhatunk?
Mikor kezdtük a zenélést, még igencsak gyerekcipőben járt felénk a digitális felvevőtechnika. A 2000-es évek elején terjedt el, de számunkra nem érte meg, mert méregdrága volt. Most viszont már más a helyzet. Dombóvári Balázs (Dombesz) rengeteg koncertünket hangosította, ismeri a számainkat, és vele készült a master is a második albumunkon. Éppen ezért vele kezdtünk dolgozni a koncertlemezen is, ő keveri és mastereli, mi pedig igyekszünk úgy szervezni a fellépéseinket, hogy ő legyen a hangmérnök. Az albumnak már kb. a kétharmada elkészült, de rögzítjük a jubileumi koncertet is, előreláthatólag lesznek rajta dalok onnan is. A sztárzenekarok megengedhetik maguknak, hogy több tucatnyi koncertet felvegyenek, nekünk viszont 2-3-ból kell összehoznunk a lemezt. Szóval fel kell kötnünk a gatyánkat, ennek ellenére a keverésen, effektezésen kívül semmilyen utómunkát nem tervezünk rajta.
A SZMAZE-val is az élő zene fontosságát hirdetem, éppen ezért még ha kicsit hamiskásan, nyersebben vagy pontatlanabbul is fog szólni, meg akarjuk tartani az élő zene varázsát, hogy igen is tegyünk különbséget koncert- és stúdiólemez között.
Mint már szóba került, hamarosan (október 20.) jubileumi koncertet adtok Dunaszerdahelyen. Ez nálatok egyfajta alternatív „osztálytalálkozó” is lehet… Árulj el valamit erről is!
Meghívtuk a régi zenekartagokat is, Misi viszont sajnos családi kirándulás miatt nem tud jönni. Az egyik sztárvendégünk Török Ádám lesz, akivel mára kimondottan gyümölcsöző az együttműködésünk, hisz a második lemezünkön is közreműködött két dalban, és gyakran hívott ő is bennünket fellépni Magyarországra. Vele pedig mostanában együtt lép fel egy nagyon fiatal, mindössze 13 éves gitáros srác, Fehér Ádám, akit a szakma is nagyon dicsér. Azt hiszem, érdekes színfoltja lesz az estének.
A koncert szünetében tervezünk megnyitni egy minikiállítást Nagy Dani barátom képeiből, grafikáiból, ekkor játszik majd az Aranymetszés duó is (Gálffy Hodosy Marianna-Gálffy József) – a tervek szerint egy Passport-klasszikust, Radnóti megrázó verse, a Gyökér feldolgozását, ami az ő albumukon is szerepel. Fellép továbbá Göbő Anna és Göbő Sándor, akik nemrégiben bemutatkoztak a könnyűzenei szemlén is Dunaszerdahelyen. Különleges verséneklő páros mind a kettő, az előbbi, ugye, házaspár, az utóbbi pedig apa és lánya.
Tavaly Harmónia-díjasok lettetek könnyűzenei kategóriában, ezzel pedig végérvényesen állócsillaggá váltatok, és tulajdonképpen bekerültetek egyfajta felvidéki zenei Hírességek Csarnokába. Hogyan vélekedsz erről?
Először is szeretném leszögezni, hogy a SZMAZE és jómagam is a Harmónia-díj alapítói közt vagyunk, néhányan emiatt próbálták azt sugallni, hogy biztosan cinkelve volt a szavazás, de könnyedén visszaellenőrizhető, hogyan értékelt a szakmai zsűri. Én is meglepődtem, amikor a pontozás alapján mi jöttünk ki. Érdekes, hogy szervezőként már egy héttel korábban tudtam az eredményt, de persze még a zenekari kollégáimnak sem adhattam ki az infót. Furán is nézett volna ki aztán, ha díjalapítóként én veszem át, és meg is beszéltem előre Bartha Tomival, hogy ha netán mi kapjuk, akkor majd ő menjen ki.
Úgy gondolom, hogy a zsűri azt a szakmaiságot értékelhette, amit képviselünk. Magát a koncepciót, a dalok felépítését, hogy eléggé szembemegyünk az árral és egy saját világot építünk.
Hasonlóan csodálkozott tavalyelőtt Emmer Peti, amikor elnyerte az év dalának járó díjat, de nem feltétlen a virtuóz hangszeres játék vagy a sűrű rádiós szereplés számít. Ha másért nem, akkor már ezért megérte végigrobotolni az elmúlt 20 évet, de természetesen nem szeretnénk abbahagyni ezután sem.
Ha pedig már szlovákiai magyar könnyűzene, akkor neked ahhoz több szálon is közöd van, például a SZMAZE elnökeként. Társszervezőként vettetek részt idén a Szlovákiai Magyar Könnyűzenei Szemlében, melynek győztese a magyarországi Öröm a zene tehetségkutató döntőjébe jutott. Mi az, amit képvisel az egyesület?
A SZMAZE alapvetően három alappilléren nyugszik: az élő zene, a magyar nyelvű zene, illetve lehetőséget adni az itteni zenekaroknak koncertezésre – szeretnénk minél több magyar nyelvű előadót is megismertetni a publikummal és a médiával.
2004 végén alapítottuk a Fórum Intézetnél tevékenykedő Laczkó Sanyával. Volt egy közös zenekarunk, a metálos Groove Machine, de már akkor éreztük, hogy néhány koncerten és kisebb fesztiválon kívül nincs igazán kitörési pontja a zenekaroknak.
A Facebook előtti időben pedig próbáltunk egy fórumot kialakítani az interneten, ahol összejöhetnek a zenészek. Voltak segítőink, például Bíró Szabi vagy Meszo barátom (Mészáros Róbert), akikkel gyűjtögettük a hazai zenei cikkeket az újságokból, internetről, illetve amit hallottunk, de lehetett beküldeni is hírt, és azokat megjelenítettük a Zene.sk-n. Ebben tulajdonképpen mi voltunk az elsők.
A weboldalon volt egy fórumunk is, ahol vérre menő viták folytak a zenészek közt, és ez akkoriban, a 2000-es évek közepén igen olvasott volt, az Új Szó fórumával vetekedett. A Facebook aztán lényegében tönkrevágta, de bátran mondhatjuk, hogy Pozsonytól Királyhelmecig az amatőr és félprofi zenésztársadalom színe-javát sikerült összehoznunk. Szerveztünk például egy időben ún. utazó cirkuszokat is: zenekarokat vittünk el különböző helyszínekre, ahol a hazai bandák mellett felléphettek. Akkoriban ez teljesen szokatlan volt, mivel javarészt mindenhol a hazaiak vagy környékbeliek léptek fel. Teljesen a saját szakállunkra szerveztük – aztán vagy rácsesztünk, vagy lett egy kis bevételünk belőle. Később megjött az a kor, hogy a falunapokra a magyarországi sztárocskákat hívták, a helyi zenekar pedig maximum korai időpontban játszhatott, és alig nézte meg valaki. Ez sajnos a mai napig probléma.
2006-ban viszont megszerveztük az első tehetségkutatónkat Bősön, ahová el tudtuk hívni Krasztev Pétert, aki akkoriban a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója volt. A Csak Van nyerte meg, de helyezett volt az akkor még nagyon fiatal Phoenix is. Ebből a tehetségkutatóból volt még kettő, 2008-ban tűnt fel például Saróka Lili (ma: Estendøn zenekar), és nagyon jó helyezést ért el valamelyiken a SiCK együttes is. Szerveztünk még emellett a Pátria rádióval közösen egy SZMAZE Pátria tehetségkutatót, mely során a rádióba lehetett beküldeni felvételeket, és azokat díjaztuk valamilyen módon.
Ezután következett egy olyan időszak, amikor gondok voltak a pályázatokkal, nem jött pénz vagy csak kevés, és azt mondtam, társulnunk kell valahová. Ismertem Dobosi Robit Naszvadról, aki akkoriban szervezte ott a Tűzvirág fesztivált, mi pedig csatlakoztunk. A SZMAZE kapott színpadot, hangosítást, csak a zenekarokat kellett vinnünk. Innen közvetett ismeretségek útján jutottam el Újfalusi Gáborig, a Nemzeti Művelődési Intézet egyik befolyásos emberéig, általa pedig az akkor még Hangfoglalónak hívott, ma pedig már, ugye, Öröm a zene néven működő tehetségkutató programig, melynek első felvidéki állomását a Tumultus polgári társulással együtt sikerült megvalósítanunk 2013-ban. Magyarországon lényegében minden megyében, Erdélyben kettő, Vajdaságban és a Felvidéken pedig egy ilyen állomása működik a programnak. Kétszer valósult meg Perbetén, az utóbbi két alkalommal pedig – immár a Tumultus nélkül – Dunaszerdahelyen, a Huszár Laci által vezetett Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet főszervezésében.
Az Öröm a zene célja megegyezik a SZMAZE célkitűzéseivel, hogy a magyar nyelvű könnyűzene a Kárpát-medencében folyamatosan fejlődjön, ne legyen akkora fáziskésés a jó értelemben vett nyugati trendekhez képest, mint régen, és színvonalban is megpróbáljunk felzárkózni hozzájuk.
Te némileg a górcső fölött állsz – mennyire sikerül ez?
Időben már most is sokkal közelebb járunk. Például a túlontool együttes, mely győzött a szeptemberi szemlén, nagyon modern megközelítésű zenét produkál. Volt itt egy kiadótulajdonos, Molnár Gábor a Gold Recordtól, ő mondta rájuk, hogy „ez a mai délutánon a legpiacképesebb produkció”, pozitív értelemben. Szükséges a zenei színvonalat emelni, de az összképnek kell olyannak lennie, hogy rámondhassuk, ez egy ütős produkció.
Elmondanád, kik a korábbi győztesek, és hogy sikerült a magyarországi szereplésük?
A legelsőt a Kerecsen nyerte, majd az Aylen’s Fall, tavaly pedig az Estendøn. Mind a fellépőkről, mind a győztesekről elmondható, hogy szélesedik a zenei paletta, hiszen idén is hallhattunk rapet, metál-hiphopot, alternatív zenekart, roma etnojazzt, popot, melankolikus alternatív egy-szál-gitárost, hard rockot, klasszikus metált, modern metált és valami pregrunge-ősrock keveréket.
A győztesek nem tudtak első helyet szerezni az Öröm a zenén, de dicsérték őket. Igazán szerencsés, aki ott diadalmaskodhat. Például a tehetségkutató elődjén, a Hangfoglalón győzött 2014-ben, és vált ismertté ezáltal a Margaret Island is.
A te meglátásod szerint több vagy kevesebb zenekar alakul ma, mint mondjuk 20 éve? Vagy 20 éve sokak úgy tűntek el, hogy nem is ismertük őket?
Ez utóbbi a valószínűbb… 30-40 éve is sok zenekar volt, de főleg tánczenét játszottak. A fellépési lehetőségeik pedig gyakorlatilag a nullával voltak egyenlőek. A 90-es években ez megváltozott, kinyílt a világ, hozzá lehetett jutni hangszerekhez, videókhoz, majd egy újabb szintugrást jelentett az internet, később pedig megjelentek a YouTube-on az oktatóvideók. Nagyon jól játszanak a mostani zenészek, csak ahogy a nagy öregek is mondják, sokkal kevesebb bennük a türelem és az alázat.
Annyi impulzus éri őket is, hogy talán sokkal hamarabb oszlanak fel zenekaraik, és alapítanak újakat. Ezért is csodálom például a Big Man Bandet, amely már szintén 20 éves, vagy épp a RAF-II-t, amely ’83-ban alakult, és ezzel tulajdonképpen a legrégebbi olyan csallóközi banda, amely ma is aktív.
A Könnyűzenei szemle révén tehetségkutatója, a Harmónia-díj révén pedig kitüntetése is van a szlovákiai magyar zenének. Mi az, amije nincs?
Médiája. Nem is elsősorban írottra gondolok, mert ebben jobb a helyzet, mint mondjuk 15 éve. Ezen a téren inkább
olyan újságírói elit kinevelésére volna szükség, amely nyitott szemmel jár, elmegy koncertre, meghallgatja a zenéket – összegyűjti a tapasztalatait és kritikát ír, mindegy, hogy jót vagy rosszat. Nem beszámolót az eseményről, hanem véleményt a produkcióról.
Amire viszont még inkább szükség volna, az a tévé és a rádió – leginkább magán vonalon. A falunapokon is azért szerepelnek magyarországi előadók, mert az megy a tévében, a Muzsika TV-n vagy akár az M2-n. A Pátria nem zeneadó, emellett közszolgálati – és szükség volna egy kereskedelmi adóra is, mely szlovákiai magyar zenekarok dalait is adná éjjel-nappal. A tévé pedig még inkább hiányzik – Erdélyben és a Vajdaságban is van, nálunk nincsen. A csúcs persze egy zeneadó lenne, ám ha egy tévéadón napi egy órás műsort sugároznának, melynek ez is része, akkor már nagyon boldog lennék.