(DAC–Zólyombrézó, kicsit másképp)
Hol volt, hol nem volt – minden mese így kezdődik, majd a végén győz a jó. Esetleg a csúf béka jóképű királyfivá változik, és boldogan élnek, amíg meg nem… De hagyjuk a békákat, összpontosítsunk a DAC-unkra. Mesébe illő győzelmet arattunk, egy kellemetlenül szívós ellenféllel szemben. Semmi sem volt tökéletes, ezért a mellékvesék szaporán termelték bennünk az adrenalint. A pillanat tört része alatt váltunk győztesből vesztessé, majd fordítva. Azt hiszem, ez a foci sava-borsa. Ez az, amiért úgy érezzük, kiváltságos helyzetben vagyunk hétről hétre, mert az izgalom maga az, ami megunhatatlan.
Az izgalom, és a győzelmi mámor olyan erős drog, melyre, ha rászoksz, soha többé nem „jössz le”!
Mire eljön a hétvége, az elvonási tüneteid felerősödnek, aztán az Aréna „dílerei” csillapítják a vágyakozásod. A kilencven perc alatt hatalmas dózist kapsz. Beleremegsz és ordítasz, vagy éppen elcsukló hangon szurkolsz, mert ez az egyetlen, amivel törlesztesz a „cuccért”. Mesés érzés. Hiába küzdesz ellene, hiába lázadsz, az életed részévé vált. A mellékhatások tekintetében lenyomsz egy „üdítőt” mellé, amolyan bátorítónak. Abban a pillanatban, mikor átlepted a stadion „küszöbét”, egy vagy a sok fogyasztó közül. Rögvest egy frekvencián bizseregsz a többiekkel, felerősítve így a szenvedély hatását. Ez az, amitől az ellenfél játékosai tartanak.
Láttam a vendégek kapusát, ahogy a meze alatt libabőrözik, és próbálja kizárni a külvilágot. Eltart egy darabig, míg rájön, hogy erre képtelen.
Nem a megszokott helyünkre mentünk. Az alapvonali háló vákuuma beszippantott, és nem eresztett. Újra testközelbe került a küzdelem. A negyedik percben Bayo fejesénél a labda mellett az izzadtságcseppet is láttam, ahogy elhagyja a testét. A bőrgolyó repült, mint a villám, egyenesen a hálóba. Micsoda kezdés, kérem szépen, igen, ez kell a népnek – 1:0! Ez kell a szívnek, ahogy írónak a múzsa csókja. Szelíden rálehel egyet, és a piszár betelik vele. Átöleli, megmelegíti, és betakarja, ha fázik. Ámbár, dehogy fáztam, rögtön kimelegedtem. Egy szál pólóban tomboltam rögvest. Majd a kedves törődő tekintete áthatolt rajtam.
Ezután hidegebb percek következtek, így jól jött a kapucnis felső az őszi fordulatban.
Két kapuralöves, két gól – 1:2. Hírtelen megdermedt 7500 ember, a leheletük fagyosabb lett, a tekintetük üveges. Most kell az az adrenalin, most pumpáljátok belénk. Csináljátok! Jó lesz ez, megnyerjük magunknak a napot és az éjszakát is! A szünetben még kiráz a hideg, de ez sem tart sokáig. Ismét négy perc telik el, majd megint Bayo sziporkázik. Most lábbal küldi a mennyeit, de már a távolabbi kapuba egalizál – 2:2. Egalizál, és ezzel megkezdődik a végső visszaszámlálás. Még kér a nép, most adjatok neki, még fújja a győzelmi kürtöt többezer száj. Szánjatok meg minket, de inkább diadalittasan adjátok a tudtunkra, meglesz mindhárom pont! Minden kimarad, mellé, fölé, oldalra. A fű alá is elbújik a labda, már nem bírják ki ülve az emberek. Felállnak, kétszer 7500 talp üteme adja a ritmust.
85. perc, Kalmár veszi át a lasztit. Nem a velencei, a miénk, az a kis vörös!
Izzik a lövése, laposan szál, szinte kiégeti a füvet. A hosszanti kapufa és a kapus kesztyűje közé épp’, hogy befér. De befér! – 3:2. Tombolni kezd az Aréna, a víz is bugyogna egy üstben, ha felette csüngene. De nem. Csak az ég tiszta sötétjét megfényesítő lámpatenger van odafent. Meg az a 7500 ember lelke, akik hittek újra bennetek! Hittek a győzelemben, és együtt megolvasztottuk a legkeményebb gyári vasat is. A győzelem íze, akár a csók édes zamata. Nem ér véget az éjjel, nem aluszik ki a lámpa fénye sem. Minden jó, ha a vége… Tudjátok, pont, mint a mesében. Újra és újra, megunhatatlan!
(Roberto)