KLIKK OUT-ARCHÍVUM
A cikk megjelent a Klikk Out 2014/03. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
EXPIRED PASSPORT
Hodosy Marianna – ének
Vajda András – gitár, ének
Szabó László – basszusgitár
Lacza Gergely – dobok, ütőhangszerek
facebook.com/expiredpassport
Idén húszéves a dunaszerdahelyi Expired Passport zenekar, amelynek vezéremberével októberi számunkba készítettünk interjút, de Lacza Gergellyel, illetve az együttes korábbi frontasszonyával, Gálffy Hodosy Mariannával már négy évvel ezelőtt is beszélgettünk. Most idézzük fel azt, hogyan tekintettek magukra és múltjukra a zenekar tagjai akkoriban.
Kapcsolódó interjú:
Szubjektív hardrock-zenekarként aposztrofáljátok magatokat. Ez tulajdonképpen mit jelent?
Lacza Gergely: Klasszikus válasz, hogy próbáljuk kerülni a skatulyákat, de minden sallang nélkül azt mondanám, hogy próbálunk eredetiek lenni, nem dörgölőzni más zenekarokhoz vagy stílusokhoz, hanem azt játszani, ami nekünk tetszik. Időnként emiatt egymás haját is tépjük, de azt hiszem, mindig meg tudjuk találni azt az egyensúlyt, hogy mindez működőképes maradjon. A szubjektív onnan ered, hogy egy alapvető hard rock vázról a saját igényeink szerint kacsintgatunk ki más stílusokra: alternatívra, világzenére, néha metálra, de újabban már van egy bossa novából rockabilly-re váltó és egy funky számunk is. Mi már úgy két év után lemondtunk arról, hogy világsztárok leszünk. Azért zenélünk, mert jól érezzük magunkat közben, és ha ez a közönségnek is tetszik, akkor az plusz öröm.
A 90-es évek végén egy Wreck nevű formáció formálódott át Expired Passporttá. Mit kell tudni erről?
L.G.: A Wreck Duna utcai gimisek egy kb. egyéves formációja volt, abban viszont én még nem voltam benne. Feldolgozásokat játszottak, a Petróleum lámpától a Queenig gyakorlatilag mindent…
Úgy tudom, a Passport nevet ezután te javasoltad…
L.G.: Felkértek, hogy lépjek be a zenekarba. 4-5 évvel idősebb voltam náluk. Gondolkodási időt kértem, mert ez az irány nem annyira klappolt nekem, de azt láttam, hogy fejlődőképesek. Aztán rábólintottam, de azt kértem, hogy változtassunk nevet, és álljunk hozzá egy kicsit komolyabban.
Egyébként kinek a „lejárt útleveléről” van szó?
L.G.: Ennek az egyik olvasata, hogy a zenei stílusok közt nincsenek határok, és lejárt útlevéllel is lehet köztük közlekedni. A másik pedig az, hogy ugye egykor a szoci országok között sem lehetett átjárni, ha egy kis gond is akadt az útlevéllel, például Somlónak az LGT-ből is volt egy ilyen esete, amikor pár napja lejárt útlevéllel nem mehetett át a határon. Szóval olyan szellemiséget gondoltunk mögé, hogy az átjárás a zene és az államok határai közt is legyen szabad.
A zenészek, művészek rendszerint reagálnak valamire azzal, hogy alkotnak. A 90-es évek végének Pozsonyában a politikai változásoktól a maffia-leszámolásokig sok minden zajlott. Belőletek mi ordított akkor?
L.G: Nyilván a társadalmi események hatással vannak és voltak a dalszövegekre, zenékre, de inkább közvetett módon. Magunkba szívjuk őket, és lenyomatuk lesz abban, amit csinálunk. Bár tény, hogy a Szombati Új Szó blues c. dalunkon érezhető egyfajta felvidéki magyar feeling, és az első lemezünkön, a Kreatikán lévő Koszovó c. szám is közvetetten utal a dél-szláv eseményekre géppuskalövést imitáló pergődobbal, instrumentális „sírós” betéttel, de azért különösebben nem akartuk ezt túlmisztifikálni. Természetesen minket is érnek hatások, de annyira direkt módon ezt nem szándékoztuk megjeleníteni.
Már a kezdetektől saját dalokat alkottatok?
L.G.: Néhány évig műsoron tartottuk még a Wreck „örökségét”, közben új feldolgozásokat is begyakoroltunk, de ’99 körül már stabilizálódott a banda felállása, ami az első album 2005-ös megjelenéséig nagyrészt meg is maradt. Szóval akkoriban kezdtünk el saját dalokat írni, saját stílust kialakítani. Ismerőseink is mondogatták egy idő után, hogy a megszólaltatott dalokra már ráfogható, hogy olyan „passportosak”.
Hat év telt el a megalakulásotoktól az első albumig. Ez azért elég hosszú idő, nem?
L. G.: Mindig jellemző volt a zenekarra a heterogén stílus, ami hátrány is, mert késlelteti a zeneszámok megszületését, viszont ezáltal születhetnek olyan dalok, amelyek nem igazán hasonlítanak egymásra. Ez pedig mindenképpen előny, hisz gondoljunk csak a Beatlesre, a Faith No More-ra vagy a Queenre; esetükben sem lehet azt állítani, hogy egyforma dalokat alkottak volna, szemben sok másik társukkal.
Rengeteg tagcserétek volt, ennek ellenére a nevetek nem változott 15-16 év alatt…
L.G.: Tény, hogy volt olyan periódus, amikor átjáróház volt a zenekar: a legelején, majd az első album megszületése után, 2005 és 2008 között. Mariannával viszont már hat éve dolgozunk együtt. A nevünk azért is maradt, mert egyrészt fontos a kontinuitás, másrészt pedig ez talán a formáció erősségét is tükrözi. Azt is el tudom képzelni, hogy mi már nem leszünk benne, de a Passport még mindig létezni fog. 🙂 De ezt azért nem kell komolyan venni…
Mekkora változást hozott, amikor férfi énekesek után 2008-ban, Marianna, te álltál a mikrofon mögé?
Hodosy Marianna: Mielőtt a Passporthoz kerültem, én valamilyen blues, r’n’b, jazz vagy funk zenekart kerestem. Gerő szólt nekem, hogy volna-e kedvem beszállni. A Kreatika lemez dalaival készültem a meghallgatásra. Ennél a lemeznél még Wurster Mihály énekelt. Néhány szám énekdallamán módosítanom kellett, hogy jobban feküdjön. Például a Szombati Új Szó blues-t gyakorlatilag nőiesítettem. Helyenként a szövegbe is bele kellett nyúlnom, ahol sok volt a fiús utalás. Misinek viszont eléggé magas fekvésű hangja volt, tehát nem volt szükség hatalmas átmenetre. Voltak azonban olyan dalok, amelyeket el kellett hagynunk a régi lemezről, de aztán elkezdtünk együtt új dalokat írni, és idővel kialakult egy új repertoár.
Pozsonyi zenekarként indultatok. Milyen volt az akkori és a későbbi fővárosi (magyar) kulturális közeg? Nem adott indokot magasabb ambíciókra?
L.G.: Huszonévesen persze mindenki dédelget álmokat, de mivel mi végül is azt választottuk, hogy zömmel magyarul fogunk énekelni, ez egy 3-4%-os magyar kisebbséggel rendelkező fővárosban behatárol. Egyébként léptünk fel szlovák közeg előtt is, a Szenci Nyár rendezvényen például kétszer is, és vették a lapot.
H.M.: Én az elejétől kezdve amellett voltam, hogy angol dalszövegekre is szükség van ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk. Én angolul is írok dalszövegeket. A most megjelenő lemezünkön magyarul szerepel mindegyik dal, de akad köztük olyan, amelynek az első verziója angol volt. Sok rajongónak majd fura is lehet, hogy mit csináltunk a So Strong-gal, amelyből Rácson túl lett. Vannak olyan dalaink, amelyek kifejezetten angolul vésődtek belénk, de abban nem vagyok biztos, hogy Pozsonyban szélesebb tömegek előtt is érvényesülhetnénk velük. Inkább a szlovákiai magyar közösség, és Magyarország felé orientálódunk.
Mit kell tudni a klubestjeitekről?
L.G.: 2007 tavaszától a Csemadok pozsonyi székházában volt a próbatermünk, és az akkori vezetéssel megállapodtunk, hogy adunk ott koncerteket, vendégelőadókkal. A célunk az volt, hogy bemutassuk a kortárs művészeti ágak képviselőit, de járt nálunk zeneesztéta, színész, szociológus és író is. 2009 tájékán egy ideig szüneteltek a klubestek, majd a JAIK (József Attila Ifjúsági Klub) közreműködésével indultak újra. Nagyon jól működött, annak ellenére, hogy a terem akusztikája borzalmas volt. Később több helyszínnel is próbálkoztunk, Dunaszerdahelyen is voltak klubestjeink, ma pedig már a Pozsonyi Magyar Intézetben tartjuk őket.
H.M.: Nekem a klubesteken leginkább az tetszett, hogy akusztikus hangszerelésben játsszuk a dalokat. Én eleve a finomabb vonalat képviselem a zenekarban, de nemcsak azért, mert lány vagyok. 🙂 Így számomra is kényelmesebb az éneklés.
Idén második albumotok jelent meg, változott mostanra részetekről az első megítélése?
H.M.: Néhány dalt, amelyeket imádtam a Kreatikán, ma is szeretek. Akadtak olyanok, amelyek felértékelődtek – néhány effekt vagy megoldás még most is meg tud lepni. Azt hiszem, akkor többször belekötöttem volna, de mára jobban tetszik.
L.G.: Én azt hiszem, most tudnék egyre több mindenbe belekötni. De amilyen körülmények között felvettük, ahhoz képest megállja a helyét. Természetesen minden a masteringen múlik. Az első lemezünket Farnbauer Péterre bíztuk az Elánból, aki például a Ghymes lemezeit is producerelte. A mostani anyagon már Dombóvári Tamás dolgozott, ő korábban a perbetei No Idea zenekar frontembere volt, és egyébként egy nagyon jó fülű és ismert hangosító.
Nem nehéz megtalálni az egyensúlyt köztetek úgy, hogy lányként énekelsz, míg a hangszerek mögött fiúk állnak?
H.M.: A fiús dalszövegeket nem tudom annyira átérezni. Az új album készítése során is voltak ilyenek, egyet emiatt mellőztünk is, másokon pedig megpróbáltunk olyan irányban módosítani, hogy az hozzám is passzoljon. Egyébként nagyon jó, hogy van egy lány a csapatban, mivel 4-5 fiúval egy idő után csak a probléma volna. Kell a kiegyensúlyozottság, és különben is én vagyok a legszebb a színpadon. 🙂
Különben nem is lenne közönségetek. 🙂
H.M.: Egyszer kérdeztem, hogy mit vegyek fel a koncertre, hogy legyen közönségünk. Vajdi (Vajda András) erre úgy válaszolt: „Ne vegyél föl semmit!” 🙂
A közönségetek egyébként veletek együtt öregszik, vagy az idők során sikerült új generációt is megszólítanotok?
L.G.: Úgy látom, hogy vannak, akik velünk öregszenek, és olyan fiatalok is, akik felfedezik. A mi zenénk elsősorban a 25 és 45 közti generáció esetében működik. Nem hiszem, hogy 16 éves kiscsajokat fogsz látni a koncertjeinken. 🙂
Esetleg az apjukkal… Egyébként azért is kérdezem, mert ha egy zenekar nem tud megszólítani új generációkat, akkor kiöregedhet, és elveszítheti motivációját…
H.M.: A klubestek segítségével ez szerencsére működik, mivel az éppen aktuális egyetemisták időről időre megismerhetnek bennünket.
Mikorra nyúlnak vissza az új lemezetek dalainak ötletei, illetve megalkotása?
L.G.: Nevetni fogsz, de a Rácson túl riffje már a 2000-es évek elején megvolt, és már az egykori Butterfly pubban is játszottunk belőle részleteket. A Lélekharang témája pedig már 1999-ben létezett. A lemezfelvételek egyébként megszakításokkal, de 2010 decembere óta zajlottak. Ezzel még az előző album kétéves készítési folyamatát is felülmúltuk. Viszont a Chinese Democracy-t a Guns N‘ Roses-tól nem érjük utol, mert az 9 évig készült. 🙂
A dalszövegeitek témái változtak azáltal, hogy idősödtetek?
L.G.: Talán ezúttal több lett a vidámabb téma a Kreatikához képest, de akad borongós dalszöveg is. Mindig jelen volt a társadalomkritika. Az Yvette pedig egy fiktív lány története, egy kissé poénosra véve. Talán az Emil Rulezra hajaz. Legalábbis ha majd valaki ezt mondja rá, akkor nem fogok tiltakozni. 🙂 A Rácson túl viszont súlyosabb téma, egy ártatlanul elítélt börtönbeli lelki vívódásairól szól…
Az új lemezre egy koncepció alapján kerültek fel a szerzeményeitek?
L.G.: Az Állatkert címet kapta az album, aminek lényege, hogy néha saját magunkat rekesztjük ki a dolgokból, kimondunk dolgokat, ítéleteket, miközben azokat talán elsősorban saját magunkról kellene kimondanunk. A borítón állatok mennek az állatkertbe, miközben mi vagyunk a ketrecen belül, és ők néznek minket.
Mit kell tudni az albumon közreműködő vendégművészekről?
H.M.: Török Ádám, az ismert magyar fuvolista két dalban játszik. Ő már több alkalommal is szerepelt klubestjeinken, egyszer Dunaszerdahelyen is. Ezenkívül szerepel a lemezen Cseke Gábor paksi trombitás, akit egy jazz táborban ismertünk meg…
L.G.: További vendég ifj. Reiter Pista, hegedűs, akivel nekem már volt egy közös formációm, az Alászolgája. Szerepel még az albumon Szabó Dávid billentyűs, aki Rácz Tibor, a híres akkordeon-művész tanítványa, de már átnyergelt a szintetizátorra.
H.M.: A legfiatalabb vendégzenészünk pedig a kisfiam. Ő a hangszálait sírással szólaltatta meg. 🙂
Hogy néz ki az albumotok kiadása utáni következő fázis?
L.G.: Tervezünk egy néhány állomásos turnét, és két vagy három nagyobb lemezbemutatót, meghívott vendégekkel. Ezek egyike várhatóan Pozsonyban, a másik pedig Kisújfalun lesz. Emellett videoklipet is készülünk forgatni. Évekkel ezelőtt a Rómeó vérzikből Koppány bátyja, Kova felajánlotta, hogy ha elkészül a lemezünk, akkor szívesen forgatna nekünk klipet. Valószínűleg a Hogy vagy, rock ‘n’ roll? c. dalhoz készítjük majd.
Miként szeretnétek majd egyszer időskorban visszaemlékezni a Passportra?
H.M.: Szeretnénk egyre jobb dalokat írni. Még számos ötletünk van, amiket kiaknázhatunk a jövőben. Szeretnénk rá büszkék lenni.