(DAC–Nyitra kicsit másképp)
Ködbe burkolózott a reggel – úgy kezdődött a nap, ahogy akkor nyolcvanhatban. A Nyitrát fogadtuk odahaza, ez volt az első derbi velük az élvonalban. Azon a meccsen csak egy gól esett, de az parádés volt. Emléke élénken él bennem mindmáig, talán éppen a gól miatt. Vagy mert itt volt eddig a legtöbb néző ligameccsen Dunaszerdahelyen. Azt tudtam, a rekord ma nem fog megdőlni, de a győzelemhez egy szolid fohászt megejtettem magamban.
Közben lepergett előttem a jelenet, ahogy állunk a roskadásig megtelt „proli” tribünön, és Rudo Pavlík iszonyatosan nagy gólt rúg a felső sarokba. Mindez csaknem napra pontosan harminckét éve történt. A „löket” az északi kapuban landolt, Rudo teletrafálta vele Ondruška hálóját. Annyira az elején jártunk a találkozónak, hogy az első verejtékcseppeket a gólöröm csalta elő a sárga mezekre. „Jobb lábáról a bal lábára, bal lábáról a jobb lábára…” – énekelte a „prolik” kórusa, én meg kapaszkodtam a fal melletti oszlopban, hogy a korabeli „dalárdától” lássak is valamit. Még szép, hiszen csak tíz tavaszt adott addig a Teremtőm, és centiben is inkább horizontálisan kényeztetett, mint magasságban.
Egy gól volt az „élet” akkor, ezt kellett tartani, ezt a minimális fórt. De sikerült!
Két vesztes meccsel a hátunk mögött, pont elfogadtam volna az eredményt ismét, az sem baj, ha nem „pavlíkosra” sikerül majd a győztes találat. Csak rakja be valaki, valahogy, mint a legendás hatosunk nyolcvanhatban.
Ilyen nosztalgikus hangulatban vártam, hogy az óramutatók egymást kergetve elérjék a kezdő sípszó idejét. Persze ezt a kis történetet nem bírtam magamban tartani, így kedvesemnek spam-meltem, remélve, hogy nem lesz az kéretlen. Tudva, hogy egy másik – sokkal szomorúbb – történetet is felelevenítünk ma még. Irány a szabadba, az őszi „nyárba”. Először csak pimaszul elhaladtunk az Aréna előtt, hogy egy fertályóra múlva megadjuk magunkat hívogató szavának.
NEM FELEJTÜNK! – csak az Aréna új, az emlékek örökre itt maradnak velünk…
Éppen itt, a Klikkben anno így írtam róla. Sokan ott voltunk, mások csak hallomásból tudnak az esetről:
„2008 november elseje… Háborús övezet lett egyszeriben az Aréna. Tizenhetedik perc, indul az attak, dőlnek a „bábuk”. Hogy mi történt valójában, senki sem tudja pontosan. Megfélemlítés? Erőfitogtatás? A vipera „marásától” mindenfelé futkározó, vérző fejű srácok. Eszméletlen testek a gyepen. Szörnyű látvány volt…” (részlet a Betyár a Grundról 16. részéből)
Ennyit a visszaemlékezésekről… jöjjön már az itt és a most. Fussanak ki a fiúk a gyepre, és felfüstölődve vegye kezdetét a derbi! Megtörtént! Futottak még lányok is, zöldben, a megszokott parkettát a csallóközi „gyepre” váltva. Tombol a szektor, a hang már végérvényesen bent marad a katlanban, mert körbeért terv szerint az erős fundamentumra épített „zarándokhely”.Komoly puhatolózásoké a főszerep odabent, látni, hogy a vendégek nem az ötórás teapartira jöttek. Olyan ez az építmény, mint maga a csapat. Azt hiszem, egyszerre kerül majd ki mindkettőre a „finish line”.Ekkor jött egy finom beadás oldalról, és a meglepődött tekintetek:
GÓÓÓL! a távolabbi kapuba, ami most már nyugati tájolású, és aki „elkövette” nem más, mint a tizesünk, Vida Krisz!
1:0 – no akkor megvan! Már csak az a kérdés, hogy tartsuk vagy szaporítsuk-e? Zúdulnak a lövések, jön a térfélcsere, és a félidei „szeánsz” a lelátó gyomrában.
Ami befolyik, az rögtön kifolyik… Ondruška utódja, Hroššo most elénk hozza a kulacsát, és bazi nagy rituálét mutat be a kapuban a második felvonás előtt. Paktálj csak le az ördöggel akár, nekünk jó lesz az az 1 gól is, amit odaát kaptál – indítom útjára gondolataimat, miközben a spori belekezd az újabb 45 percbe. Nem semmi 45 perc volt, adhattunk és kaphattunk is volna. De ahogy közeledett a vége, éreztem a „végzetem”. Az égiek segítségével megint összejön, amire már volt példa a történelemben. Pont, mint akkor nyolcvanhatban, elég volt egyetlen gól. Egyetlen gól, és kihúzni a végéig. Valaki hozza majd össze légyszi’ Kriszt a Pavlíkkal, áthidalva harminckét év sárga-kék történelmet. A dolgok azért vannak, hogy megtörténjenek! A DAC pedig, hogy győzzön!
(Roberto)