Előjáték. A Nagyszombat (3:0) és a Zsolna (2:0) elleni összecsapások között lejátszott „focifilmszalagra” szerintem nincs jobb jelző. Nem, á, dehogy volt ez a két meccs közötti időszak langyos! Csak hát, ami a Zsolnával kezdődött és folytatódott, az már a hetedik sebesség volt. Jó és rossz értelemben is.
Az írás megjelent a Klikk Out 2011 decemberi számában is.
A képzeletbeli vetítőt már egy ideje elindítottam, uzsgyi tehát a téglamezői stadionba, ahol a Nagyszombat után a sárga-kékeket a Slovan-Artmédia (kinek hogyan tetszik) csapata várta.
Az egész pályás, de egyben meddő pozsonyi fölény kb. negyven percig tart. Hat perccel a szünet előtt Kweuke suhint egyet a jobb lábával. Láb? Ezeréves masszív fa, nem pedig egy 21 éves fiú végtagja! Az égszínkékek kapusának marad a könyvelő szerepe. Elkönyvelheti: egy lövésből, egy gól…
A következő ötven percben foggal-körömmel védekezik a DAC. Nem igaz, nem ötven. A játékvezető ráhúz 7-8 percet, de úgy tűnik, hogy ha kellene, ráhúzna negyven percet is.
Igen, lehet, hogy minden másképp alakul, ha a horvát származású Mate Dragičevič megelégedik egy tipikus „jugós“ technikai megoldással, és hanyagolja a tipikus „jugós“ flegmaságot. Ugyanis egy könnyed mozdulat után óriási helyzetbe kerül, szemtől szembe a kapussal. Egy lezser és flegma mozdulattal viszont a kapu mellé pöcköli a labdát… Egygólos DAC vezetésnél! Mate, darabokra téplek! – mondja nem egy szerdahelyi szurkoló.
Az eredményről végül ez az „addig játszunk, amíg a Slovan nem rúg győztes gólt” szándék dönt. És sok arcra idéz hitetlenkedő kifejezést a meccs után. Mindenki kérdezi, lehetséges ez? Idővel rájönnek, hogy ez csak egy előjáték volt…
A Slovan után következett a hazai, Kassa elleni mérkőzés, melyen az egyértelműen jobban játszó keleti gárda győzött. A jó focira kiéhezett hazai publikum a sípszó után egy intenzív, nem gúnyos, sportszerű tapssal búcsúzott. A kassaiaktól is. Jó meccs volt, de ennyi gondolat elég róla.
Rózsahegyi „csata“. Nem a pályán történtek miatt érdekes ez a csata, hanem egy kiélezett konfliktus miatt, melynek vesztese Milan Djuričić edző lett. Illetve akkor úgy tűnt, hogy ő lett. Tulajdonképpen mi is történt? Persze, teljesen ellentmondásos verziók láttak napvilágot. Kihagyom a miérteket és a hogyanokat. Amit tudunk az esetről: Djuričić edző két kameruni játékost nem szolgált ki „jeggyel“ a rózsahegyi buszjáratra. A két játékos valami úton-módon végül eljutott Rózsahegyre, ahol elhangzott, hogy márpedig nekik játszani kell. Djuričić úgy döntött, hogy márpedig nem.
Végeredmény? A csapatot Radványi Miki vezette, míg Djuričić a tribünről nézte végig a meccset. A sajtónak még kezesen szolgált pár rövid interjúval és elmondta, hogy neki nem lehet diktálni és belebeszélni abba, ami az ő dolga, ő felelőssége. Punktum. És vége. Csomagolás. Dobro dosli, vagyis Dobro odisli…
Akkor még nem mindenki kérdezte, lehetséges ez? Aki kérdez, idővel rájön, hogy ez csak előjáték volt. Egy biztos. Megszületett a Djuričić-legenda. Djuričić-legenda? Az meg mi? Kérdezheti ön.
A 2008-as őszi menetelés értékelésénél nagyon, de nagyon sokan Djuričićot találták a csapat legfontosabb „építészmérnökének”. Fontosabbnak, mint az utódját. Abban igazat adok, hogy nagy érdemei voltak, de szerintem nem kizárólagosak. Az is igaz, hogy a vezénylete alatt szemre tetszetősebb focit játszott a DAC. Az utódja viszont teljesen átformálta a csapat játékát, stílusát, melyhez Milan bizony nem állt közel, és ez a stílus hozott babérokat. Hogy mennyire lett volna sikeres Milan focifilozófiája, arról már csak hipotetizálni tudunk…
Hát akkor honnan ered a Djuričić-legenda? Rózsahegyről!
Ahol a tapasztalt edző egy számára egyértelmű – de mások számára nem – gerinces döntést hozott. Az idő szinte betonkeménységű alapokat adott ennek a legendának, az említett pici pontatlanságok ellenére. Vagy netán azok miatt is? Lehet. Egy biztos. Djuričić Rózsahegyről és úgyszintén Dunaszerdahelyről győztesként távozott.
Az írás megjelent a Klikk Out 2011 decemberi számában is.
