Bepötyögni a billentyűzetbe cikkcímnek egy nagy okosságot, mindig necces dolog. De ajánlom, hogy szokják meg, mert ez én vagyok – Jojo Samek. Azonban ne túlságosan, mert ez csak az egyik az ezer arcomból, s elárulom, hogy egypárat én sem szeretek…
Tehát, mi a tészta ezzel a méréssel? Nyugodjék öregapám rengetegszer emlegette nekem ezt a bölcsességet. Talán százszor, vagy akár ezerszer, de azt hiszem, hogy ez se volt nekem elegendő.
Ítéljék meg Önök!
Gyönyörű ruhák, melyeket csak a fotózás alkalmából készítettek, és a kiválasztott fotós én volnék. Bizony, nem akármilyen fotózás részese voltam!
Rengeteg emberke kelt útra, a lehető legmesszibb helyre, és a lehető legtöbb napra. Képzeljék el, ilyen hercehurca, gyakran csupán egy fotó miatt…! Normális?! A költségek a csillagos égig szöknek. A ruhákat meg kell tervezni, előteremteni harminc méter minőségi textíliát. Utazás, szállás, ellátás… Egyszóval: őrültség.
A történetem poénja egy elfuserált fénykép lehetne. Á, dehogy! A fotó sikerült a ronda időjárás ellenére. Egyszerűen nagyszerű lett, maximálisan elégedett voltam.
Szárnyaltam, körülbelül tíz méterrel a föld fölött, euforikus állapotban.
A maximális elégedettség arra ösztökélt , hogy azonnal megosszam a fotót a közösségi oldalakon.
Ejnye, ejnye!
Mint egy rossz vicc, olyan volt az emberek reakciója. Rádöbbentem, hogy a kontrollálatlan lelkesedésemben valamit elfuseráltam…
Hja, a nagy művész úr, a tökfej, megosztotta a munkaverziót a végleges helyett!
Homlokomra csapok. A világ összes hidegzuhanya egyszeriben találkát beszélt meg a fejem fölött.
Nem cseréltem le a rossz fotót! Szépen megittam a levét a hülyeségemnek!
Bűnhődj, te, nagy művész, és még sokáig emlékezz a nagyapád szavaira!
U.i. Igaz, hogy az én hibám még mindig tűrhetőbb, mint felmászni a hegymászókkal a csúcsra, és ott rádöbbenni, hogy a fényképezőgépben nincs kártya. De az egy másik történet, és szerencsére nem az enyém!
