Olvasom, hogy valószínűleg XY ölte meg az YX-éket. Az alvilágról beszélünk. Érdekes, hogy nekem egy olyan nap jutott az eszembe, amely nincs egyenes összefüggésben ezzel a hírrel. Egy nap, egy „szép” sztori az őrült dunaszerdahelyi kilencvenes évekből…
Péntek. A Fontána éttermi mészárlás még messze van. Közeledik egy esti buli a régi sportcsarnokban.
Több bandának kell fellépni, de amikor meghallom a műfajt, nincs nagy kedvem elmenni. Dance music és hasonló ugrabugrálós hangzavar, ráadásul másnap egy nyárasdi focitornára kell mennem. Viszont pénteken bármilyen buli jó, ha sikerül kiradírozni az agyból a hétköznapi dunaszerdahelyi „csikágó város fluidumát”.
A belépés után egy büfé várt ránk, bőséges alkoholválasztékkal. Ha jól emlékszem, este hatkor léptünk be a sportcsarnokba, de a pódiumot talán fél nyolckor láttam először. Körülbelül ezren lehettünk a csarnokban, de sokan a büfénél rekedtünk…
Zajlott a felhőtlen szórakozás, de valami azért felettébb érdekes volt. Megjelentek olyan figurák is az alvilágból, akik addig nem nagyon mutatkoztak.
Hosszú idő után láttam például a gyerekkori barátomat, akit mindenki ,,Iszi” becenéven ismert. A buli után többé már nem láttam…
Húha, mi lesz még ebből? A büfénél első osztályú pszichedelikus hangulat keletkezett, és nemsokára el is kezdődött az apokalipszis. Egyszeriben csak azt vettem észre, hogy a szerencsétlen büfétulajdonos belilult, mivel amit elkezdtek a „nagyfiúk”, azt folytatta az egyszerű nép is. A büféből svédasztal lett, mindenki azt vett el, amit akart. Üvegestől…
Álltam ott tátott szájjal, amikor a szerencsétlen H. Pityu rám nézett, fogott egy üveg Johnnie Walkert, és hozzám dobta: – Vidd el te is, már olyan mindegy…
Kibontottam és ittam belőle. – Add tovább – kiáltott rám valaki. Továbbadtam és kimentem. Közben a csarnokban már senki sem regisztrálta, hogy másnap is van nap, mindenki úgy viselkedett, mint az apokalipszis előtti utolsó bulin. Én is.
Kimentem a csarnok elé, és ott állt az autójánál egy osztálytársam az alapiskolából. Hevesen gesztikulált az egyik alvilági sráccal, akit szintén ismertem, hiszen Ő is „szeverkettesi” srác volt.
Kimondtam a lehető leghülyébb mondatot – Srácok, mi a gond? Paccs! Akkora pofont kaptam az alvilági sráctól, hogy térdre pottyantam. Nagyon, de nagyon sokszor belém rúgott…
Vérzett a szám, de különösebb bajom nem történt. A gond az volt, hogy ezt a rugdosást sokan látták, és állítólag szörnyű látvány volt. A következményt másnap tudtam meg. A városban elterjedt a hír, hogy kórházban fekszem – kómában. A vasárnapot és a hétfőt azzal töltöttem, hogy mindenkinek magyaráztam: nem voltam sem kórházban, sem kómában…
Vissza a sportcsarnokba. Miután az alvilági srác mindenkit elkergetett, én megtöröltem magam, és bementem a sportcsarnokba. Csak egy dolog miatt – folytatódott a buli…
Néztük a pódiumon táncoló csajokat, amikor felfutottak hozzájuk harcos fiatalemberek. Üvölteni kezdtek, hogy mindenki feküdjön a padlóra. Mekkora koreográfia!
Így gondolta mindenki, mert elsőre senki sem feküdt le. Amikor elhangzott a lövés, akkor józanodott ki az alkoholmámoros, szórakozó sereg… Kommandós akció az alvilági srácok ellen. Állítólag kivonszolták őket valahová a francba, ahol… Mit tudjam én?
Folytatódott az apokalipszis. Kommandós akció majdnem ezer sík részeg ember között. Le a kalappal!
Volt pár incidens, az én haverom is hevesen gesztikulált az egyik hosszú kabátú felé, aki odajött hozzánk, és rámutatott a Scorpion gépfegyverére. Azonnal lenyugodtunk…
Lassan vége lett az akciónak, a kommandósok showműsora után valahogy kijózanodott mindenki.
Irány haza aludni.
Kedd. Klember kávépörkölő cég irodája. Akkoriban ott dolgoztam. Ebéd utáni kávézás. Bekopog két rendőr, civilben… Akar feljelentést tenni Izére a verés miatt? – kérdezik tőlem.
Megőrültek? Nem! – ilyen egyszerű volt a válaszom.
Ebben a cikkben nem írtam az akkori miértekről és a hogyanokról. Csupán megírtam azt, ami megtörtént. Ilyen is volt Dunaszerdahely a kilencvenes években.
