Kisváros Dunaszerdahely, és a lakótelepeken szinte mindenki ismer mindenkit, azaz ismerős arcok a postán, hivatalokban, a nagy szupermarketekben, kisboltokban egyaránt. A fiatalabb korosztály már kicsit ismeretlenebb a dunaszerdahelyi közegben, generációk váltják egymást, és valahol városiasabb jelleggel is bír lakhelyünk, mint anno 30 évvel ezelőtt. Az emberek legtöbbje jól bevált szokás, avagy az élet diktálta tempó szerint éli mindennapjait. A reggeli vásárlás után kaptam vissza némi aprópénzt, és többször volt rá példa, hogy „átutaltam” a východi szupermarket előtt rostokló hajléktalan fagytól, rendes veseműködés hiányától duzzadt markába. Elfogadta, és megköszönte.
Az autóba ülve fiam rákérdett: – Ki ez, már többször láttam, eléggé lerobbant. – Egy pasi, aki valaha olyan volt mint mi, és rendes életet élt – válaszoltam.
Tudtam, és a mai napig tudom, első dolguk alkoholt, kedvenc lélekmelegítőjüket, a csucsót megvenni, de engem nem érdekel. Elítélhetjük őket emberi gyarlóságuk miatt, esetleg magyarázhatjuk helyzetüket a társadalom hiányosságaival, viszont erről csakis egyedül ők maguk tehetnek. Feltehetjük a kérdést, vajon betegek, vagy csak egy élvezeti szer, az alkohol rabszolgái? Szerintem teljesen mindegy. Lecsúszott emberek, akiket bírálhatunk, és undorodhatunk némelyik orrfacsaró bűzétől, de akkor is emberek maradnak. Tudom, hogy városunk biztosítja számukra azokat az alap feltételeket, amelyek a tisztálkodáshoz és az éjszakai pihenéshez szükségesek, és biztos vagyok abban, vannak akik ki is használják, de vannak, akik nem. Hideg van, és míg az alkohol nem mámorítja el gondolataikat, emlékeznek, kifogásokat keresve fáj nekik a múlt, miként is rontották el életüket, miközben tudják, nincs messze a vég.
