Ál(h)arcosbál…
…avagy szezonértékelő helyett
Eredetileg nem ez lett volna gondolatmenetem címe. De ahogy érlelődtek bennem a szavak, majd összefüggő mondatokká álltak, úgy éreztem, ez majd jobban kifejezi mondanivalómat.
Tavaly ilyenkor nagy dilemmám volt. Shakespeare-i magaslatokban jártam. Lenni vagy nem lenni? Menni vagy maradni? Esetleg elfutni jó messzire, ahol a rossz és a gonosz nem formálhat át saját képére. Nos, igen. Amikor először felálltam elétek, és annak rendje és módja szerint elbúcsúztattam elődömet, nos akkor szóltam. Nem lesz ugyanaz és kár hasonlítgatni. Nem vagyok az az igazi „rosszfiú”, ezért aztán (talán) alkalmatlan is a feladatra. Emlékszem Zoltánka könnyeire. Meghatódottságára. Mert én nem erővel veszem el, és nem ököllel harcolok.
De itt a szívem, kitárom.
Amit adok, azt visszavárom!
Aztán, ahogy teltek-múltak a napok, hónapok, évek, éreztem, egyre inkább olyan síkra tévedtem, ahová sosem akartam. Amit sosem szerettem volna. Megváltoztatni akart volna az élet, a „szerep”, és akkor feladni kellett. Ellökni magamtól. El is futottam az ajtóig, majd ott megállva visszanéztem. Nos, azóta ott tipródok egy helyben, de a terv sikerült. Amiért addig foggal-körömmel harcoltam mindenáron, úgy lett az „enyém”, hogy elengedtem. Ez egy ördögi kör, de Lucifer is kevés volt hozzá.
Megint elkezdtem élvezni. Tudtam, ha bármi van, már nem vagyok egyedül (Attila). Már nem kell álarc mögé bújnom, és játszanom a kemény legényt. Csak magamat. Megint kinyílt a szív. Sokan megértették.
Volt egy üzenet:
„Roberto, téged sokan nem szeretnek, mert nagy a pofád. De Roberto, téged sokan szeretnek, mert nagy a pofád, kb. akkora, mint a szíved!”
Na, jó reggelt. Megérkeztünk. Igaz, foci is volt. Nem mindig szép. Sőt! De hányszor átéltünk már ilyet vagy ehhez hasonlót. Aki igen, az tudta, lesz még kikelet. Szenc, az kemény dió volt. Látni, ahogy elfogynak az emberek, végén csak az „őrültek” maradtak. Akik, ahogy Miki barátom szokta mondani: „akkor is itt lesznek, ha „neadjisten” megyeit játszanánk”. De ki készült itt megyeire? Senki! Mikor a szemünk láttára épül az erőd. A bástya. Nekünk. Ahol, ha belépsz, ellenfél rettegj! Nemhiába: „Isten hozott a dzsungelben!” (Bíró Tomi) – nagyszerű dalválasztás.
Mindezt megélni sem egyszerű, hát még leírni. Minap összefutottam azzal az emberrel, akinek írásai mindig betalálnak nálam. Van, akinek nyálas, nekem lélekmelegítő. Chiliről van szó. Azt kérdezte, írtam-e már? Negatív! Nekem az nem úgy megy. Az írásaim általában első szám első személyben lökik a dumát. Azt meg nem lehet elhamarkodni. Közben az érdekelt, hogy a Klikkout megmarad-e „normális” változatban is? Mert neten nem tudom kezembe fogni. Nem érzem a csodás, mérgező ólom illatát a krétapapíron. Nem tudom eltenni az örökkévalóságnak, ami egyelőre a szekrény mélyét jelenti immár több mint harminc éve.
Az utolsó meccs. Még érzem a füst illatát a kabátomon. Megint sikerült. Ott voltam az elsőn meg az utolsón. Nyócvanötben, meg most. Ahol sokadik nekifutásra kezet foghattam ezen kép szerzőjével is (Adrian).
Eddig mindig „nagy munkában” voltam, mire elénk érkezett. Jelentem: az ördögi angyal kép Tomika bodzapálesze miatt vót. Remélem, van még belőle!
Ahol a lefújás után kisfiús zavaromat leplezve súgták fülembe a legújabb szurkolói dal tervét (erről legközelebb, Gábor). Majd a meccs után a Csicsóban megállva „kiváltottam” az isteni nedűt, melyet kedves barátok hagytak üdvözlettel ott nekem. De miért is? Mivel érdemel ki az ember ilyet? Majd olvasom a sorokat:
„Vezérszurkoló, állj csatába büszkén, bátor és rettenthetetlen szívvel! Vezess minket ebben az erődben a nagy győzelmek felé! Ez nem kérés, ez parancs!” (Chili)
– Értettem! Uram! Küldetés teljesítve! Mindmegvót! Attila látod, jól nyomtuk!
Nos, ezzel nemcsak tartoztam, ezt akartam is. Tessék. Vegyétek. Ha elfogy, lesz még. De az álarc lekerült. Sosem leszek ál(h)arcos. Bocsesz. A csúnya vigyorgó pofa meccs közben már saját!
Mindeeeenki!
Egyszerre!
(Bazdmeeeg!)
Mert ez a betyárbecsület!
(Roberto)
