Akció-vígjáték a javából egy kerekesszékes bandáról, ahol két mozgássérült fiatal közeli barátságot köt egy vagány kerekesszékes bérgyilkossal. S bár a magyar akciófilmeknek nincs jó hírük, talán ez a mozi segít ezen. Tragikus, komikus vagy egyszerre tragikomikus a film? – ez a kérdés foglalkoztatta a nézőket, meg persze engem is egy nyilvános vetítésen, ahova Fenyvesi Zoltán, az egyik főszereplő is ellátogatott. Vele beszélgettünk.
Zoli, most akkor komolyan, szerinted ez a film tragikus, komikus vagy tragikomikus?
– Sokszor inkább a vicces része dominál, aztán meg jön a drámai fordulat, s az emberen végigfut egy gondolat, hogy „Úristen, ez most tényleg megtörtént?” Akkor az inkább a tragédia. Szerintem megvannak a maga fázisai, és én ezért is szerettem az egész filmet készíteni, mert nem egy monoton alkotás, hanem mindig volt benne valami izgalom. Hol tragikus, hol komikus, vagy éppen egyszerűen csak tragikomikus…
Elmondtad már máshol is, de meséld el kérlek nekünk is: nehéz volt azonosulni a szerepeddel?
– Igazából nagyon sok közös pont van az én életemben, illetve a karakter életében, kezdve azzal, hogy ugye mindkettőnket Zolinak hívnak, vagy hát Zolikának, illetve az, hogy a születésünk óta vagyunk mozgássérültek és nem ismerjük, illetve én nem tartom a kapcsolatot az édesapámmal. Tehát ezek azért mind hasonlóságok voltak, így könnyebb volt kapcsolódni a karakterhez. Ami nekem még nagyon tetszett, hogy nem kellett a szó szoros értelmében eljátszanom Zolika szerepét, hanem valamennyire adhattam magamat, és ez nagy segítség volt.
Volt különbség is közted és a karaktered között?
– A karakter sokkal jobban haragszik a világra és kicsit életuntabb, akinek mindenkiből elege van. Az én életemre inkább a pozitív pörgés jellemző.
Melyik volt a kedvenc jeleneted, esetleg jeleneteid?
– Ahhoz, hogy ezt az emberek el tudják képzelni, természetesen látni kell a filmet. De az én kedvencem mindenképpen a tavas jelenet volt, hiszen az a horgászós epizód úgy ahogy van, örök emlék lesz. Annyira jó volt az egész. A másik nagy jelenet a lagzis, amit szintén nagyon szerettem, de élveztem a közös bulizást is, amikor a srácok hármasban szórakoznak. Jó volt, hogy ezeket nem kellett túljátszani, hanem igazából jól is éreztük magunkat, tehát nem csak azt éreztük, hogy kamerák vesznek bennünket, de tényleg elengedhettük magunkat egy kicsit.
A vetítés utáni beszélgetésen szóba kerültek az olyan tolószékes viccek, melyeket nem minden esetben értenek az „átlagemberek”. Belőled milyen szatirikus reakciókat váltanak ki az emberek a mindennapokban?
– Nekem általában, amit el szoktam sütni a mindennapokban, az az, hogy „Jaj, gyere, felállok, ülj most te le egy kicsit.” Vagy éppen az, amikor valakinek nagyon elzsibbadt a lába, én meg mondom, „Már nem is érzem.” Ezek általában a befutók, de a mai napon volt egy találkozóm, és ott is elhangzott, hogy én már nem is érzem a lábam, és ezekkel a poénokkal mindig fel lehet oldani egy kicsit a beszélgetést, meg ha humorosan fogod fel az egészet, akkor jobban életben tart téged és nem pedig azon keseregsz, hogy milyen helyzetbe jutottál.
Most, hogy túl vagy az első nagyjátékfilmeden, jöhet a következő?
– Igazából úgy állok hozzá, hogy biztosan nem járok ezekután színészválogatókra és kitervelten színész leszek, minden mást pedig sutba dobok. Ez nem így lesz, de természetesen, ha szembe jön egy filmszerep, akkor valószínűleg nem mondok rá nemet. Persze attól is függ, milyen téma, milyen film, de mindenképpen érdekel, és megtetszett ez a szakma. Egy érdekes tapasztalat volt számomra a Tiszta szívvel-t forgatni.
Angyal Sándor
