Már huszönötödik napja, napi tizenkét órás talpalás után a dermesztő hidegben, vége felé kanyarodik a dunaszerdahelyi karácsonyi vásár… Az utolsó napokra a Betyártanya kissé öszezsugorodott, és egy 2 x 2 méteres faházikóból kínáljuk a portékánkat. Csökkentett üzemmódban, de azért még teljes gőzzel, ám már nagyon a végét várva, elmerülve a gondolatokban a meleg kandalló mellett néztem ki a fejemből az eladópult mögül, amikor pár iskolás gyerekre lettem figyelmes…
Együnk egy cigánypecsenyét vagy kolbászt! – akaratlanul is hallom egy négyes csapat (valószínűleg osztálytársak) társalgását. Gondoltam magamban, hamarabb lesz ebből pizza vagy hamburger, mint cigánypecsenye a Betyártanyából… Egy kis idő múltán a négyes csoportból (gondolom megvitatták az elfogyasztandó ebéd kérdését), szinte meghatódottan elém lépett az egyik szimpatikus iskolás fiú…
– Jó napot bácsi, van cigánypecsenyéjük? Ránéztem, és gondolatban jómagamat képzeltem el az ő korában, s azon morfondíroztam, vajon hányadikos lehet. Mosolyogva kérdeztem: – Ugye nem csirkemellből kéred? A csirkemell nem cigánypecsenye! – mondom én! – Nem, nem, maradok a jól bevált disznóhúsnál… Jól van, rendben, tettem a dolgomat, és egy jókora szeletre esett a választás… – Mustár savanyúság? – a napi több százszor feltett kérdés… – Igen, mustárt, csípős paprikát, uborkát, hagymát és karfiolt is kérek… Láthatóan meglepődve, ám annál nagyobb örömmel (inkább iskolás csínnyal) raktam a pecsenye mellé az irdatlanul csípős chili paprikát – gondoltam, az első kóstolás után úgysem bírja… 🙂
Ahogy helyet foglalt a fiú az asztalnál, a társai melléültek, én pedig vártam a chili paprika hatását, így fél szemmel megfigyelés alatt tartottam a társaságot. Ám nagy csodálatomra már majdnem a felénél járt a „kölyök”, és semmilyen hatást nem láttam a tekintetén… Sőt, jóízűen majszolta, és bemutatott egy egyest, hogy mennyire ízlik neki a falat… Miután elfogyasztotta a harapnivalóját, a szemetesbe dobta az üres tálcát, és odaállt a pult elé…
– Bácsi, főz még az óvodában is? Gondolkodtam, milyen infói vannak a kiskölyöknek, vajon honnan tudja, hogy a Kakadémiában is szoktam főzőcskézni? Érdekelt a dolog, így hát rákérdeztem… – Hát, már harmadik éve, hogy a vásárban elfogyasztok egy-egy pecsenyét, és tavaly mondta, hogy szokott az oviban is főzni – sokkolt a válaszával! Hmm, talán az egyik legifjabb törzsvendégemhez van szerencsém? – beszélgetésbe elegyedtünk ekképpen. – Hova jársz iskolába, hányadikos vagy?
– Szever kettőre, és nyolcadikos – mivel ezt az iskolát látogattam jómagam is, még jobban felkeltette az érdeklődésemet…
– Ki az osztályfőnököd? – kérdezősködtem, hátha ismerős név ugrik be…
– Keszőczeová – válaszolta… – Sajnos őt nem ismerem. Még jó pár percet beszélgettünk, majd elköszöntünk egymástól azzal, hogy jövőre újra találkozunk. Megdöbbentem, mennyire intelligens és jómodorú fiatalemberrel vetett össze a sors! Pont idejében, mert lassan már kezdtem elveszíteni a hitet, hogy a mai fiatalok még képesek értékelni valamit, tudnak kommunikálni. S nagyon jó látni, hogy bizony vannak kivételek!
Nagyon fontos pillanat és élmény volt ez számomra, és hatalmas tisztelet a fiatalember szüleinek és tanárainak, akik ilyen példásan terelgetik egy kibontakozó kissrác életét…
Rengeteg vendéggel találkoztam az egy hónap alatt, jó néhány ember még a köszönést sem viszonozza, sokan az alapszintű jómodort méh hírből sem ismeri, és sajnos nem gyerekekről beszélek, hanem felnőtt anyákról, apákról, nagyszülőkről… Kinek nem ingje, ne vegye magára, ám ez a kisfiú bizonyossá tette számomra, hogy igenis VAN REMÉNY!
Ezzel a kis sztorival kívánok mindenkinek békés karácsonyt és sikerekben gazdag új évet…
Kiskölyök! Ha olvastad, jövőre a vendégem vagy! 🙂
