Akkor már egy ütést kapott az agyam. Előttem volt a második (az elsősegélyen nem vettek észre semmit) és a harmadik (ennél se vettek észre semmit).
…Reggel felkelek, és egy furcsa, rövid szédülés után egyszerre csak eltűnnek a színek… Nem érzem jól magam, de felöltözöm és kimegyek a blokk elé.
Fura világban (másvilágban?) sétálok…
Az emberek valahogy máshogy lépnek, máshogy néznek, s én máshogy látom őket, vagyis mindent. Más a tér, más az idő…
Felnézek, és más eget látok. Nem látom a színt, s nem látom a formáját. Behunyom a szemem, és a jobb kezemmel támaszkodom.
Rájövök, hogy az egyetlen dolog, amely tökéletesen működik, az elmém, a gondolataim folyása.
Hazamegyek, elalszom, és amikor felkelek, már színes a (rendes) világ…
Következik fél év, amikor nem hiszek az elmém erejében. Hiba. Majdnem kiütöm magam.
És jön egy időszak, amikor egy ember segítségével rájövök, hogy mivel győzhetek le mindent.
Napról napra, hétről hétre az elme, az agy, átveszik a hatalmat a kézzelfogható énemtől.
Hihetetlen változásokat élek át…
George Michael-nak volt (Bécsben) egy halálközeli tapasztalata. Erről szól a White Light c. dala.
David Bowie haldoklik, és az utolsó napjaiban is a zenével foglakozik.
Amíg él az elme, addig él David is.
Nincs nagyobb fegyver az ember kezében, nincs erősebb szoftver az életünk során, mint az elménk.
Ha valamit le lehet győzni, az ember elméje a legjobb kolléga a csatá(k)ban.
Minden tanácstalan, reményt vesztő embernek szeretném így szimplán megsúgni, hogy ne adja fel a harcot… Soha!
All in my (your) head.
