Szabályok. Kísérletek sora által igazolt fizikai, kémiai, matematikai törvények mozgatják a világot. Bár hézagos ismereteink fényében korántsem vagyunk a tudományok szakavatott ismerői, az ellentmondásokat a természeti törvények és az érzelmeinket meghatározó törvények között mégis felismerhetjük. A fizika romantikus-idealista olvasata szerint szenvedélyeink hálóját bizonyított és még bizonyításra váró tételek teszik kibogozhatatlanná.
A természettudományok törvényei egzakt magyarázatot adnak a körülöttünk létező jelenségekre. Megértjük a gravitáció, a súrlódás, a tömegmegmaradás tételét, de mi a helyzet azokkal az érzelmi törvényekkel, amelyekkel újra és újra szembesülünk, de előttük még a sokadik alkalommal is ugyanolyan értetlenül állunk? A racionalitás és a tudományos magyarázatok világában hogyan fogjunk hozzá szerelmeink törvényeinek felülírásához?
Az elérhetetlenség törvényénél a képlet is adott, egy fordított arányosságú egyenlet: minél kevésbé birtokolható egy test, annál jobban ragaszkodunk a megszelídítéséhez. Minél kevesebb a pozitív töltésű közeledés felénk, annál erősebb a másik testre irányuló vágyunk. Még ha tisztában is vagyunk azzal, hogy az erők egyenlőtlen nagyságúak és a másik test a gravitációt felülírva távolodik tőlünk, hagyjuk, hogy az elérhetetlenség törvénye aktiválódjon vágyaink útvesztőjében. Olyan ez, mint amikor egy detektívregény olvasása közben a gyilkosnak szurkolunk, tudjuk, hogy hol az igazság, tudjuk, hogy a szimbolikus rend fenntartásához az kell, hogy a rossz megbűnhődjön, az érzelemvilágunk szimbolikus káosza visszaállításához pedig az, hogy viszonzatlan vágyunk tárgyát kilőjük egy távoli galaxisba.
Az elérhetetlenség törvénykönyvének már az első lapja tartalmazza a kudarcra ítéltetett szerelmeink csúfos forgatókönyvét, piros betűs paragrafusa egyértelműen kimondja: azt megjátszani, ami nincs, törvényellenes. Ítélet: bizonytalan ideig tartó kárhozat a pokolban. Mi mégis csukott szemmel lapozunk át a szabályokon, hogy a boldog tudatlanságunkban egy kis időre miénk legyen a mennyek országa.
Vetődünk egy rossz dobó gyenge labdája után. Ilyen a sport. Játszhatnánk csak jó dobókkal, akik betartják a szabályokat, de inkább szemet hunyunk a sportszerűtlenség felett. Úgy tűnik, hogy a jó dobást nem kihívás elkapni és olyan labda után nyúlunk, amit pozíciónból adódóan nem tudunk sérülés nélkül kivédeni. Vajon mit igazolna ebben az esetben az elérhetetlenség törvénye? Azt, hogy gyenge dobókkal játszunk vagy, hogy olyan labdák jelentenek kihívást, amivel egyértelműen nem bennünket céloztak meg? Milyen szabály hozza működésbe azokat a radarokat, amelyek figyelmünket a rossz dobókra irányítják?
Furcsa vonzalmat érzünk az elérhetetlenség, a megmagyarázhatatlan törvény felé, ami a kapocs rúzsfoltos szerelmeink megkopott lapjain. Bár, nem tartogat számunkra lélekemelő pillanatokat, mégis valamiben pótolhatatlan: ráébreszt arra, hogy a keresés nem ér feltétlenül véget egy-egy állomáson tett pihenővel. A felfedezés folyamatának izgalma varázslatos hozadéka a vándoréletnek. Még akkor is, ha olykor elmarad a boldog végkifejlet, mindig ott a lehetőség, hogy az ellentétes irányba tartó testek találkoznak a végtelenben.
Felülírva a fizika törvényeit.
p.marianna
