Szinte minden DAC-szurkoló ismeri már a macsó külsejű sportmasszőrt, aki egy-egy sérülés után azonnal a játéktéren terem és kiszolgálja, gyógyítja harcosainkat.
Azt már kevesebben tudják, honnan is indult a mi Nagy Bélánk nem éppen zökkenőmentes karrierje.
Történt egyszer, hogy Felsőjányokon játszottunk bajnokit az aktuális csapatommal, és a meccsre utazva tudtam meg, hogy az egyes számú kapusom betegség miatt nem tudja vállalni a mérkőzést.
Miután öltözőbeli eligazításkor közöltem Bélával, hogy azon a napon ő őrzi a csapat hálóját, abban a pillanatban Béla arca a szivárvány összes színében kezdett pompázni, tudniillik ebben az időszakban a kevés kapusmúlttal rendelkező, ekkor már masszőr státuszban tevékenykedő sportember egyáltalán nem volt edzésben.
A mérkőzés állása a 6. percben 2:0 volt a hazai csapat javára, és magamba roskadva kértem a mindenhatót, hogy nyolc alatt ússzuk meg ezt a meccset. Aki élt és mozgott a csapatomba, mindenkit a védekezés legkülönbözőbb feladatával láttam el.
…és mit hoz a sors, lassacskán kezdtük felvenni a ritmust.
Béla kétszer bravúrral szedte ki a léc alól a labdát, és ez valami elképesztőt lökött a csapat önbizalmán. Szünet után sem váltottunk taktikát, és két gyors kontra után már egyenlő volt az eredmény. (2:2)
A nyomás nehezedett a csapatunkra, de masszőrkapusunk vezérletével hoztuk az ikszet.
Mérkőzés után csak annyit kérdezett tőlem Béla: – Mester, nem maradhatnék én inkább masszőr kapus helyett?
– Majd megbeszéljük – válaszoltam mosolyogva.
Na, így lett Nagy Bélából a DAC masszőre.
