A nyaram égető, igazi szerelemben telt. Megtalált a csoda, és el is engedett. Mélyfájdalom.
Klasszikus recept a fájó szívre, tequila ginnel, rövid szoknya, kibontott haj és a táncparkett királynője – ferfiszívek (persze, csak azé az eggyé nem) tiprója-fíling…– szigorúan fíling, mert a valóság valószínűleg nem annyira élesen tökéletes, de mit számít, ha a belső kisugárzás az.
A Szerelőt észrevettem már az első pár ital előtt (akkor még láttam), némi szemezés és hopp, egyszercsak már mellettem is volt az eufemisztikusan táncparkettnek nevezett kocsma kövén. Italok, flört, nevetés, pont jólesett; simulós tánc, sőt, amikor már nagyon bennem volt a bugi, seggestánc is (tudjátok, amit Rihanna is olyan jól tud). Bejöttünk egymásnak a szó klasszikus értelmében – én dugnék vele, ő meg dugna engem; de hát a szív nagy úr. Klassz este volt, de csókszüzen mentem haza, mámorosan a sok italtól.
Azért reggel bejelölt a kék hálón, beszélgettünk, a szívem pedig egyre jobban gyógyulgatott, és eljött a nap, amikor úgy éreztem, miért ne nyithatnék a másik nem felé, egy kofola és egy beszélgetés jól jönne, pár bókkal megtűzdelve.
Szerda este megállt értem, a helyi kocsmába vettünk szotyit, és kiültünk az augusztusi csillageső alá. Magam is meglepődtem, milyen nyugodt éjszaka volt, mint egy Emanuelle filmben – folyópart, csordogáló víz, békák hangversenye, éjkék csillagköntös; köpködtük a szotyi héját a vízbe – ez a tevékenység mondjuk megnehezítette az egymás szájához való közelítést.
Váratlan telefonhívást kaptam egy vicc mesélése közben, úgyhogy indulnom kellett. Sajnáltam is, hogy szotyiztunk csókolózás helyett, valoszínűleg a testbeszédemből ezt a Szerelő is érzékelte, hiszen mire visszaértünk az autóhoz, finoman nekidöntött az ajtónak, és megcsókolt. Megéreztem a vágyat, amit generált az én vágyam. Némi lelki mazochizmusérzéssel – hogy az az igaz szerelem nem tört utat a hetköznapjaimba, törjön utat más – engedtem a Szerelőt az ölembe. Így a békákkal szinkronban, a kocsi csomagtartóján egyesültünk az éjszakával, valami olyan belső nyugalommal, mint ahogy Arany János versében az eperfa lombjának a bologatása.
Hazaérve a Szerelemnek múlnia kell című dalt dúdoltam, felnéztem az égre, és nyugtáztam, hogy minden úgy van jól, ahogy van, nincs értelme ellenkezni a csillagtérképpel.
„aranyalma”
