Dunaszerdahelyen a politikai hovatartozás befolyásolná még a tüsszentést is… (Ej, ej, kebab…)
Az a benyomásom, hogy a dunaszerdahelyi (felvidéki) politikai elit és azok, akik írják a kottákat, amelyek szerint muzsikál a pórnép, szinte kizárták azt a lehetőséget, hogy a polgárok egy része még mindig képes összefüggésekben gondolkodni és nem felejt…
Hot fresh – a ,,kebabos sztori”.
Röviden. Elolvastunk egy idióta ötletet, idióta érveléssel. Végeredményben egy fura kezdeményezésről van szó, amelyről talán a pszichológusok is elkészíthetnének egy tárcát.
Reakciók. A média kifacsar a témából, amit csak lehet, és cikkek áradatával tölti meg a weboldalakat. Mindenki elégedetten olvassa a számokat, amelyeket kidob a share statisztika. Mi (Klikkout) se voltunk kivételek, felszálltunk mi is a gyorsvonatra.
Sajnos, ezt a típusú kesztyűt mindenki felvette, és a jövőben is felveszi. Előbb, vagy utóbb, mert alkalmazkodunk. Viszont nem biztos, hogy ez az egysávú gondolkodás jó irányba tereli a közegünket.
A történet valahol ott kezdődött, amikor a pártok pártjában (az MKP-ban) eldurvultak a viszonyok, mert a lapokat nem úgy osztották, hogy mindenki elégedett legyen, így végül osztódott a párt, mint a sejtek.
Az addigi haverok, puszipajtások nemhogy ellenfelek, hanem egyenesen ellenségek lettek. A cél szentesíti az eszközt című jelmondat dogma és aranyszabály lett.
Vége lett az izgalmas vitáknak a liberális-konzervatív kettős szemléletről, amelyek minden egészséges társadalom logikus és szükséges kísérői. Az elit elhitette velünk szimpla és fapados jelmondatokkal, reklámszövegekkel, hogy egy liberális egyenlő az idiótával. A konzervatív szintúgy.
Kezdtünk egyre jobban hasonlítani George Orwell, Joseph Heller stb. regényeinek tragikomikus hőseire…
Elhitették saját magukkal, hogy nem lehet egészséges vitát nyitni semmilyen témában, mert az igazságról vagy a liberális elit, vagy a konzervatív elit dönt. Az évek során mindkét tábor felvette a középkori Vatikán vérfagyasztóan hazug viselkedésmintáját.
Kinek van igaza? A bársonyos forradalom csodálatra méltó arcképeinek, akik lassan lemondtak összes álmukról, és a nagy felvidéki politikai testvérharc startja óta csasztuskát táncolnak közegünk leggazdagabb embere előtt (s most már nem is tudják ki előtt), ész és gerinc nélkül?
Vagy azoknak, akik a néhai reményekkel teli fideszes politikai csillagnak (aki anno pont olyan politikusokat szapult, mint mostanság Ő maga) hódolnak és hajolnak?
Vagy a saját egzisztenciáját (érthetően) féltő prolinak?
Vagy a fiatal (önmagát elitnek nevező) generációnak, amelynek nem kis része megtanulta az öregektől azt, hogy a pénz, a státusz, a hatalom szentesít mindent?
Vagy a Klikkoutnak, vagy nekem, a szeverkettesi, szókimondó vadembernek? Nem hiszem, hogy az igazság kizárólag egyoldalú, de azt az egyet tudom, hogy Martin M. Šimečkának (néhai Sme főszerkesztőnek) igaza volt.
Úgy nyilatkozott egy Sme-nek adott interjúban, hogy a lap nem keresi az igazat, hanem birtokolja.
És valljuk be, ez elgondolkodtató. (http://domov.sme.sk/c/6667070/simecka-sme-nehlada-pravdu.html)
Hiszen valahol mi is így vagyunk ezzel. Feladtuk az igazság (izgalmas) keresését.
Maradtak a tragikomikus személyek a tragikomikus kebab-sztorikkal, és a tragikomikus, felszínes és politikai érdekeket előtérbe helyező, fapados módon reflektáló emberkék.
Kit is idézhetnék a végén? Hm… Megvan! Michael Kocábot (cseh zenei ikon), aki egy nagyon bölcs gondolatot vetett fel. (Az idézés nem lesz pontos)
Addig, amíg az okos emberek nem térnek le a helyes ösvényről, hanem emelt fővel járják az élet útját, az aktuális bohócok táncolják az előírt kortárs táncokat.
A kérdés az, hogy MI mit választunk.
