(Azok a durva kilencvenes évek…)
Stílusos ilyen típusú cikknél azt írni: abból, amit írtam, semmi sem igaz és semmi sem történt meg!
Kilencvenhét tele. Ránézek a Phillips Savvy mobiltelefonomra. Röpke fél órája ülök a főnököm irodája előtt – egy új termék csomagolásának a grafikáját akarom bemutatni. Hallom, hogy elég hevesen kommunikál…
Nézek a semmibe, amikor majdnem kirúgja a saját irodája ajtaját, és nagyon dühös arccal nyersen megjegyzi: – Gyere, bordelt csinálnak a presszómban! Rendet rakunk!
– Jó! – mondom én. Kidobunk egypár randalírozót – gondoltam.
Az autóban velem együtt ül egy srác a gyártásból és az üzletkötőnk. Megpróbálok beszélni a grafikáról, de a főnök válasza csak ennyi: – Holnap!
Elsőnek a főnököm lép a presszóba. Én megyek utána. Körbenézek. Pár másodper után az infarktus kapkod.
A főnököm elindul az asztalhoz, ahol négy-öt srác ült, de nem is a számuk a fontos, hanem az, hogy kik ülnek az asztalnál! Hogy is mondjam… Egyik a három közismert testvérből (a Szever 2 lakótelepen laktak), valamint a csapata.
A főnököm gyors léptekkel az asztalhoz megy, és nyakon csípi a ,,Testvért”. Kártyázás közben. A társai azonnal felugranak, és felénk veszik az irányt. Röpke hat-hét méter, de amíg eljutnak hozzánk, ezer gondolat cikázik a fejemben. Melyik a lényeges? Verekedni fogok, ezt sehogy sem tudom kikerülni, és bárhogy végződik a verekedés, lesz még böjtje…
A presszóban már zajlik az eszméletlenül durva adok-kapok – hasonlóan, mint egy focis usztavkán. Vagy mint a „dicaprios” New York bandái című filmben. Fegyver nélkül.
Kapom az első ütéseket, de osztok is. Tudom, hogy nem lehetek passzív, mert szétvernek. Amúgy is nagy volt a dühük, hiszen én is szeveri vagyok…
A két társaság valahogy kikerül a presszóból az utcára. Apokalipszis és abszolút pszichedelikus jelenet.
Vége a verekedésnek. Mi lihegve, szétizzadva, itt-ott véresen visszamegyünk a presszóba, és a főnököm bezárja az ajtót. Halljuk az üvöltéseket: – G.cik, meghaltok!
Sejtem, hogy nem maradhatok bent. Kinyitom az ajtót és odaszólok a kollégának: – Zárd be utánam az ajtót!
A főnököm rám kiált: – Megőrültél, te debil?! Megölnek!
– B.szok rá! Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor ide hurimpáltad az alattvalóidat! – válaszolok, és a vesztesek nyugalmával kimegyek a presszóból.
Elsőnek a majdhogynem szomszédom lát meg. Azonnal felém fut, és elkezd rám üvölteni: – Te g.ci!
Felém jön lassan mindenki, de senki se üt. Akkor jövök rá, hogy nem is tudom, mit akarok mondani. Nem készültem fel. Csak kimentem. Ökör. Hallgatom tovább az üvöltést.
A majdhogynem szomszédom nem bírja ki, és arcon köp. Felmegy bennem is a pumpa, és közelebb lépek. Azonnal tudatosítom, hogy ezt sem gondoltam át. Odajött hozzám a ,,Testvér”.
– Te meg mi f.szt csináltál?
– Hm… Ha nem jövök, akkor kidob a főnököm a melóból, és ha nem verekedek, akkor összetöritek a csontjaimat…
– Tudom, de most már menj a p…ba, te g.ci!
Visszamegyek a presszóba, elveszem a cuccaimat, miközben hallom a kérdést: – Mi volt?
Nem válaszolok. Fogom a dolgaimat és hazamegyek. Még a kupica vilmoskörte után is éreztem, hogy remeg az egész testem…
A következő egy hónapban szinte nem járok ki, a kollégám jön értem reggel és visz haza délután. Gyalog nem közlekedek. Pár nappal karácsony előtt, a gyalogosan megtett ajándékvásárlás után megállt mellettem egy limuzin. Az ablak mögül kiszólt a második a testvérek közül. – Ülj be!
Hallgatom őt. Azt mondja, hogy amikor mesélték neki az esetet, nem tudta, kiről van szó, s csak akkor ugrott be neki, amikor kimondták azt a szót, hogy kapus…
– More, ha nem ismernélek, s nem fociznánk együtt, akkor darabokra szedtelek volna! Szerencséd van! Először ötvenezer koronát akartam tőled. Mennyit kérjek tőled, te ökör?
– Max. kétezer koronám van most.
– Akkor azonnal hozzál kétezer koronát és tűnj a p.csába!
– Rendben.
A tranzakció pár percen belül megtörténik. Otthon elrakom az ajándékokat, és csinálok magamnak egy kávét.
Dunaszerdahely, kilencvenes évek. Megérteni az sem tudja, aki átélte, nem még az, aki erről a korszakról csak hallomásból értesült…
