Az életünk során számos történés utal arra, hogy valahol mindannyian kimeríthetetlen erőforrással rendelkező szuperhősök vagyunk. Ha elveszítjük vagy épp megtaláltuk önmagunkat, ha kudarc ér vagy épp győzni készülünk, az erőnk állandó készültségben, egy gombnyomásra a rendelkezésünkre áll, hogy minden akadályt legyőzzön. Helyettünk.
Egész kicsi korunk óta szembesülünk olyan helyzetekkel, ahol az érzelmeink alulmaradnak az arrogáns győztesként kijövő erővel szemben – „az akkora lányok, mint te, egy ilyen semmiség miatt már nem sírnak!”
Rezzenéstelen arccal méri a megsemmisítő ütközetek sorozatát az érzelmi kudarcainkra. Először még próbálunk tiltakozni, képletekkel, bizonyításokkal igazolni összedőlt világunk iránt érzett erőtlenségünk jogosultságát. De ő újra agresszívabb ellenfélnek bizonyul, és felülírja a nyughatatlan vágyaink által diktált forgatókönyvet. „Kiütéssel a padlóra küldtek? Hát, állj fel sokadjára is! – parancsol ellentmondást nem tűrő hangon. És mi szót fogadunk.
Kezdetben az erőnk hívatlan látogatásai ellen oly hevesen tiltakozunk, hiszen azok rendre félelmeink lealázásába fulladnak. Hiába is próbálunk ellentmondani a szabályainak, és bizonyos érzelmi helyzetekben inkább alámerülni mintsem „erőt meríteni”, ő mégis legyőzhetetlennek bizonyul. Mígnem fordul a kocka: jelenléte szép lassan, napról napra egyre megnyugtatóbbá válik.
Ma már nem egy ellenszenves idegen, ami utánozhatatlan ridegséggel próbálja kordában tartani (fékezhetetlen) indulatainkat. Ha valami véget ér, ő lapoz a következő fejezethez. Általa én is az életem szuperhősévé váltam. Lassan a legbiztosabb támaszom lett, és fejet hajtottam makacssága előtt. Nem tölt el dühvel, hanem hátradőlve nyugtázom, hogy legyőzi azokat az akadályokat, amelyeket olykor irányíthatatlanná vált érzelmeim gördítenek utamba. Az erőm a holnapom.
És vajon, ami ma nem öl meg, az tényleg megerősít azon a holnapon?
Részben igen, ám minden egyes alkalommal meg is öl egy kicsi részt a lelkünkből. De ekkor az erőnk kézen fog, és könnyek nélkül sétál át velünk a bennünk széthullott világ maradványain. Még a legélesebb szilánkok fúródását sem érezzük a talpunk alatt. A nagylányok valóban sosem sírnak? Talán sosem. És mi a te szupererőd?
p.marianna
