Laboda Róbert második, Én csak néztem című verseskötete tavaly ősz folyamán jelent meg a Madách kiadó gondozásában, és csupán néhány hét telt el, mire elfogyott, és újra kellett nyomni. (Túlzások című bemutatkozó kötete 2015-ben látott napvilágot.) A hazai slam poetry talán/egyik (nem kívánt törlendő) legkiemelkedőbb egyénisége az élete egy másik szeletében diákokat okít, és színpadon rendezi őket a komáromi Munka utcai alapiskola Pogácsakedvelők elnevezésű drámakörében. Faggattam arról, mi áll a háttérben.
Mi volt az a momentum, ami benned felébresztette azt a vágyat, hogy a költészettel, slam poetry-val, színházzal alkotóként is foglalkozz?
Mindig is szerettem szerepelni, gyermekkoromtól kezdve színpadon álltam, szavaltam, táncoltam (nem röhög!), énekeltem. Valahogy azt éreztem, hogy dolgom van a színpadon. Remélem, nem tűnök túlontúl patetikusnak, ha azt felelem erre a kérdésre, hogy az a bizonyos momentum az egész eddigi életem.
Az inspirál jobban, ami feldühít vagy ami boldoggá tesz? Hogyan éled meg ezt a két végletet?
A legfontosabb számomra az, hogy ember legyek, és az is maradjak, s közben ne legyek produkció nélküli produkció. Nagyon inspiráló tud lenni egy idő után az emberré válás folyamata. Olyankor minden kis gesztusnak tudok örülni. Szándékosan mondom a gesztust, mert azt nem lehet tanítani. Az vagy jön, vagy nem.
Régebben a tudatos emberi ridegség tudott felbosszantani, de azt már mostanra sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom. A két véglet ritkán él bennem, mivel általában a barátaimmal veszem magam körül, ők nekem a kiegyensúlyozott három perc szabadság.
Verseidből, slamjeidből kitűnik, hogy te képtelen volnál végigmenni egy utcán úgy, hogy csak az utca végét, az úti célodat tartsd szem előtt. Rengeteg hétköznapi apróságot és azokhoz kapcsolódó érzéseket tudsz megragadni hatalmas erővel. Mi táplálja benned, ezt az erőt?
Szeretek odafigyelni az apró részletekre, azokban a kis dolgokban rengeteg tud lenni a boldogság. Sokszor ezért lehet, régimódinak tűnök, de valahogy megbékéltem már ezzel. Nekem otthon azt tanították, hogy az emberek alapjáraton igenis jók, meg hogy hangosan köszönjek az utcán akkor is, ha nem fogadják azt. Az erő a közvetlenségben, az őszinte mosolyban van, azzal nem lehet mit kezdeni.
Milyen kérdéseket szoktál magadnak feltenni, mielőtt nekifogsz egy-egy költemény, slam megírásának?
Jó kérdés. Bizton állíthatom, hogy olyanokat, amiket nem akarok megválaszolni.
Különböző területen tevékenykedő közösségek, számtalan szubkultúrából származó személy kedveli a verseidet, mondandódat. Törekszel is erre vagy automatikus?
Nem állok be ideológiák mögé, így nem zárok ki senkit. Szeretem az embereket egyenrangúnak tekinteni, hisz nincs színe meg mérete az emberi sorsnak. Általában az embereknek ez jól esik. Na jó, nem minden embernek. A szélsőségnek nem. Ez van. Ez így marad.
Nem érzed túl súlyosnak a felelősséget, amit az teremt, hogy ennyire népszerűek, idézhetőek a költeményeid? Mit kezdesz ezzel a teherrel?
Rengeteg pozitív impulzus ért már engem az elmúlt években. Igazán felemelő érzés, ha egy szavalóversenyen én is a szerzők között vagyok. Elsőre ez kegyetlenül felvillanyozott, most már azért óvatosabb vagyok, érzem a terhet, érzem, hogy nem mindegy. Ezért az életben és a költészetben sem akarok tetszeni, nincs mézesmadzag, nincs csöpögős látszat, letisztulva minden szebb.
Gyerek vagy felnőtt tette fel neked eddig a legfogósabb kérdést valamiről, illetve adta meg a legfrappánsabb választ valamire?
Nagyapám tette fel eddig a legjobb kérdést nekem. Gyerek voltam még, mikor azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha egyszer nagy leszek!? Elpattintottam pár választ, aztán mondta, hogy boldog legyek, semmi más! Hát így.
„Imádom magam megkérdőjelezni, az mindig annyira gyönyörködtet” – említetted valamelyik interjúdban. Magabiztosabbá vagy bizonytalanabbá tesz az idő? Kit kérdezel meg, mikor Te magad döntésképtelen vagy?
Igazán akkor szépek ezek a kérdések, ha párosulnak öniróniával. Sokszor vagyok döntésképtelen, akkor nagyon sokat nevetek magamon.
„A szélsőség és a hasonulás között szeretnék létezni, nagy adag jó ízléssel” – mondtad máshol. Ha ezt konkrét életszituációkra alkalmazod, mi az, amit kimondottan kerülsz?
Itt épp az identitás volt a téma. Kerülöm a gyűlöletet és a gyűlöletkeltést. Nem bírom kezelni.
Kortárs költők esetében már adott a lehetőség, hogy a szerzeményeiket nemcsak olvashatjuk, de hallhatjuk, láthatjuk, ahogy ők maguk szavalják. Amikor olvaslak, kimondottan hozzátesz az élményhez, hogy hallom, ahogy te mondod, még ha a konkrét versnek nincs is „videó- vagy emlékmegfelelője”. Te kinek mely sorait hallgatnád meg így a múltból, illetve kinek mely sorai jelentettek már számodra is hátborzongatóan nagy élményt kortársak közül azzal, hogy tőlük hallottad?
Pion István barátomnak van egy mondata, amire egy karrier is épülhetne. Ez a gondolat mindig meghat: „Addig minden rendben, amíg a reggeli tükörtojásom tükre a te szemedben rebben.”
Mitől vagy boldogtalan, illetve lennél még boldogtalanabb, és mitől vagy boldog, illetve lennél még boldogabb?
A boldogság elég viszonylagos, olyan megfoghatatlan, valahol villogó, létező őserő. Érzelmek nélkül semmi sem menne. Az érdeklődéstől mindig boldogabb vagyok, ami elkeserít az a közöny. A közöny nagyon veszélyes, mert nemcsak a távol tartást növeli, de a teret is a leghangosabbaknak. Akikről tudjuk, hogy… 🙂
Az interjú megjelent a Klikk Out 2017/01. számában.
