Mondja ezt a bagoly a verébnek, majd bedob három energiaitalt, és elkezdi csinálni a munkáját. Mindet. Egyszerre.
Kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a nagyra nőtt változatom nagyon, de nagyon elfoglalt újságíró, rádiós, szervező, színésznő, világmegváltó lesz. A gondolata a rohanásnak, az állandó telefonálgatásnak, a sok emberrel való kommunikációnak mindig izgalomba hozott. Alig vártam, hogy nagylány legyek, telis-tele teendőkkel. Viszont egy apró, ámde egyáltalán nem nélkülözhető részletről megfeledkeztem: az oké, hogy elképzeltem, hogy kismillió dolgot csinálok, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy hogyan fogom én mindezt bírni?!
Aztán jött a fősuli, én pedig győztem kapkodni a fejem. Hol ide, hol oda, hol amoda, keveset aludtam, sokat kávéztam, éjszakánként egy színház bárjában dolgoztam, napközben pedig próbáltam nyitva tartani a szemeim.
Elvállaltam mindent, mert mindent akartam. Majd késtem mindenhonnan, mindennel, és emiatt állandóan volt egy minigombóc (akit már ennyi együtt töltött idő után el is nevezhettem volna valahogy) a gyomromban, ami nem hagyott soha sem nyugodni.
Nem okolok senkit, én választottam. Pontosabban én voltam az, aki nem tudta azt a sok dolgot, amit akart, a kezében tartani. Aztán egyszer csak, pár héttel ezelőtt… kiégtem.
Legalábbis én annak nevezném az érzést, amikor hirtelen összecsapnak a fejem felett az általam előidézett hullámok, én pedig ezúttal az úszás helyett a fuldoklás mellett döntök.
Képtelen voltam gondolkodni, beszélni is nehezen. Nem mertem felvenni még a saját szüleimnek sem a telefont, és
a gondolat, hogy kimenjek az utcára, emberek közé, fizikai fájdalmat okozott. Ismerős a helyzet?
Te is a robbanás határán vagy? Vagy még nem? Már nem? Ezúttal az én rendrakásom fő mozzanatait írom le.
Az első lépés, ahogy már előbb említettem, a kényszerpihenő volt. Rám lett szigorúan parancsolva, hogy semmit, de semmit se csináljak. Először kegyetlenül nehéz, mert kattog az agy, a sok félbehagyott munka, kötelesség ott kopogtat a szürkeállomány papírvékony falán, de nem szabad rájuk figyelni. Kéne, de nem szabad. Ezért kényszerpihenő.
Pár nap múlva ez átmegy, és marad a konstans káosz a fejben. Teázz, kávézz, ülj órákig a kanapén, és bámuld a plafont. Meditálj, hagyd hogy jöjjön majd menjen is a sok gondolat, érzés. Amikor már kellőképpen sikerült a lelked megnyugtatni, fogj egy papírt és egy tollat, és írd le, hogy mi az, amivel foglalkozol, amik kitöltik a mindennapjaid, az életed. Nézd meg jól a listát! Mi az, amit a legszívesebben csinálsz ezek közül? Mi az, amit valaha szívesen csináltál, de most már csak megszokás? Mi az, amit felírtál erre a listára, bár már rég nem csinálod? Ez azért fontos, hogy vizuálisan is előtted legyen az, amivel az elméd foglalkoztatod. Ezt a listát minden nap nézegesd, gondolkozz el rajta, szitálj, hogy a rostán fent csak a legfontosabbak maradjanak.
Mit akarok? Mit akarok igazán? Ez az egzisztenciális kríziseim fő kérdése. Viszont ebben az esetben nagyon, de nagyon fontos, hogy kérdezgesd magad! Elindul egy lavina, betemet, te ásol (kényszerpihenőn vagy, semmi másra nincs gondod), fuldokolsz, tovább ásol, és lassan, de biztosan belekapaszkodsz azokba a tevékenységekbe, amiket tényleg AKARSZ.
Tanulj meg nemet mondani! Ez majd akkor lesz fontos, amikor már letisztult benned, hogy merre is szeretnéd, hogy haladjon az életed. A legokosabb és a legkézenfekvőbb tanács pedig az, hogy csak annyit vállalj magadra, amennyit el is bírsz!
Tulajdonképpen nem nagy bölcsességeket hoztam Neked 2017-re, hanem inkább emlékeztetőt, hogy ne feledkezz meg magadról! Potyogj szét nyugodtan, de soha ne annyira, hogy ne légy képes magad összeszedni! Boldogság és Béke!
