Mikor ezeket a sorokat írom, még javában tombol a január. Hosszú tél ez, főleg ha az ember a négy fal közé kényszerül egy mindenre képes totyogóval. Kint repkednek a mínuszok, bent pedig előszeretettel tanyáznak a bacilusok. Az otthon ragadt anyák könnyes szemmel lapozgatják a naptárat, s jobban sóvárognak a tavaszi napsugarak után, mint a tökéletes bikinialak után május végén.
A karácsonyi felhajtás után az év eleji napok szürkének és szomorúnak tűnnek. Nem fogytam egy kilót sem, nem tanultam semmi újat, nem járok korábban aludni, hát ennyit az év eleji fogadalmakról. A neten szörfölve akadtam rá, hogy a spleenes hangulatomnak neve is van, Blue Monday, avagy a kék hétfő. Amerikában és Nagy-Britanniában csak így emlegetik az év legdepressziósabb napját. A naptár szerint január harmadik hétfőjére esik, ekkorra múlik el ugyanis az új évi lendület és rájövünk, hogy az év végén kitűzött változtatásokra nem vagyunk képesek. Lehetőség szerint tehát próbáljuk meg ezt a napot túlélni, majd a többi utána következőt is.
Engem speciel a tél „mumdzillává” változtatott. A Godzilla anyaverziója. Bármelyik óvatlan pillanatban lecsapok az áldozatra, támadó pozícióban várom a következő arra tévedőt, hogy utána őrjöngő óriásként emelkedjek fölé, s harcoljak a világ igazságtalansága ellen: hogy miért van még mindig tél?!
A mumdzilla minden időjárással kapcsolatos témára rákap, fejből fújja az aktuális hójelentést Közép-Európa szerte, s jaj annak, aki imádni meri a telet.
Mikor már otthon elénekeltük hetvenkétszer a Csiga-bigát, mérnöki pontossággal megépítettük a pisai ferde tornyot, telefirkáltuk a tapétát, megnéztünk egy (több) mesét, megfőztük az ebédet és vacsorát a műanyag tűzhelyen, elindulunk a dermesztő hidegbe. A józan ész azt diktálja, hogy kerüljük ilyenkor a zárt játszótereket, plázákat, üzleteket. Egyrészt, mert gyerekkel vásárolni a legmerészebb Spartan Race-kategória, másrészt pedig a kis termetűek imádnak észrevétlenül minden játékról, színes labdáról DNS-mintát gyűjteni, egymás arcába belekóstolni, s hip-hop, máris két hétre megalapoztunk egy jó kis mandulagyulladást.
Marad tehát a szabadtér, hó híján sár, na meg a jéghideg vashinta és a gondolatok: „legközelebb Apával/mamával/anyóssal/szomszéd kislánnyal (húzd alá a megfelelőt) jössz“. A csontig hatoló hidegtől, már csak a felöltözés-levetkőzés rosszabb, harc a százkarú polippal, aki magas frekvenciájú segélykérő hangokat ad ki.
Ha a szakirodalom nem is jegyzi diagnózisként, biztos vagyok benne, hogy létezik téliszony. Főként az anyákat sújtja, tünetei a rossz hangulat, temérdek mennyiségű édességfogyasztás és az állandó morgás a hideg miatt.
Most olyan távolinak tűnik az őszinte gyermekkori rajongás a befagyott pocsolya iránt, vagy a korai sötétedés délután, amikor gyalog lehetett hazaandalogni a Kiválasztottal a zenesuliból.
Reménykedve várom a tavaszt, a meleget hozót, s bízom benne, hogy a forró csokit lassan hideg limonádéra válthatom, vagy ha úgy jobban tetszik, a forralt bort hideg sörre.
Az írás megjelent a Klikk Out 2017/02. számában.
